Az az igazság, hogy erre a keresztre jól emlékszem még gyermekkoromból, de akkor még az út mentén állt a szántóföld szélén. Ráadásul minden évben más volt a háttér, attól függően hogy éppen az adott évben, illetve az előző évben mit vetettek a földbe. Rendszerint valamilyen gabonaféle volt itt, de a legszebb persze akkor volt a táj a kőkereszttel, amikor napraforgót vetettek. Persze másfél évszázadon keresztül (1853-ban állították a keresztet) gyönyörű gyümölcsösöket nézhetett a szenvedő Krisztus, hiszen a szemközti oldalon termett a híres budaörsi őszibarack.
Tényleg! Hallott egyáltalán valaki a budaörsi ősziről? Mert az én nagyszüleim még igen nagy elismeréssel emlegették ezt a legendás gyümölcsöt. És tényleg, tíz éve még nagyon szép gyümölcsösöket lehetett errefelé találni. Ameddig a szem ellátott. Tavasszal elképesztő látvány volt ahogyan az egész domborzat virágba borult a barackos jóvoltából. Aztán jó tíz éve elkezdték felparcellázni a környéket, meg legyalulni a dombokat. A gyümölcsösöket kivágták, miáltal évszázados tradíciója szűnt meg egy pillanat alatt ennek a vidéknek, mely tradíció persze már évtizedek óta döglődött. Kezdve a háború utáni kitelepítésekkel. Manapság egyébként könnyűszerkezetes logisztikai központok sokasága található végig az út mindkét oldalán, és persze vadbarom módjára száguldozik az átlagmagyar az autójával a kiszélesített úton. Mert gondolom abban semmi új nincs, amikor a 60-as táblánál az állatja minimum a duplájával közlekedik.
Na persze a budaörsi őszibarackot sem kell ám siratni, de nem ám! Ott van a budaörsi teszkó, meg vele szemben a madaras teszkó és ezeken a helyeken télen-nyáron, amikor kedvünk van hozzá, vehetjük a teszkós barackot. Hála neked Szent Globalizáció!
És mostan itt állunk, pontosabban itt áll a Szent Beruházó ezelőtt a kőkereszt elött -rajta a korpusszal- és érezhetően erősen zavarba van esve, hiszen láthatóan eléggé kínosan kerülgeti a dolgot.
Ugyanis egyértelműen megállapíthatjuk, hogy az 1853-ban állított kereszt alól kicsúszni készül a talaj. Azt persze nem gondolom, hogy bármi baja esne ennek a tárgynak, viszont láthatóan meg lett fosztva mindenféle szakralitásától ez a hely. Ugyanis ezeket a kereszteket annak idején fákkal ültették körbe és a talapzat körül általában egy-másfél méteres fakerítést emeltek, belülre pedig virágokat ültettek, ezzel is kiemelve a hely szakrális jellegét. Nem véletlenül írtam fentebb tárgyat, hiszen láthatóan erősen tárgyiasulni készül a dolog. Használaton kívül esik, amolyan muzeális jelleget kezd ölteni. Habár remény még van, de erről majd lejjebb.
A kőkeresztek állításának a szokása jellegzetesen Közép-európai, illetve Kárpát-medencei jelenség volt. Legkorábbi emlékei a középkorra nyúlnak vissza, habár mára a képrombolásoknak és a török világnak köszönhetően csak a Felvidéken és Erdélyben találunk néhány egészen korai emléket. A kőkereszteket többnyire járványok után, esküvők alkalmából, vagy egyéb fogadalomtételek esetén állították, minden esetben út mentén, gyümölcsösökben, szőlőskertekben és szántóföldeken.
Fontos megjegyezni, hogy a kőkeresztek állítása a parasztság szokása volt. Régen állítottak egyet a falu elején és a falu végén is, szimbolizálva ezzel a kezdetet és a véget is egyben. A keresztek anyagait eleinte mindig meghatározták az adott környék természeti adottságai is. Ezáltal az erdőkben gazdag Erdélyben sok fakereszt is található a mai napig. De kőben gazdag vidékeken, vagy kőbányák közelében persze eredendően kőkereszteket állítottak. Például ez a kereszt is jól láthatóan a környéken fellelhető jellegzetes üledékes kőzetből készült. Egyébként nem messze innen működik a mai napig az évezredes múltú sóskúti kő- és homokbánya. A környék gazdag parasztházai is mind sóskúti kőből épültek. Ugyan olyan kőből, mint ez a kereszt.
A pléhkrisztusok megjelenése már jellegzetesen XIX-XX. századi jelenség volt, hiszen ekkoriban jelentek meg ezek az új anyagok, melyeket köztudottan csapadék elvezetésére használtak a házakon. Gyakori volt az is, hogy az eredendően kőből faragott korpuszt -miután tönkrement- bádoggal pótolták. Jelen esetben is erre látunk példát. A lényeg mindig az volt, hogy a falu ápolta ezeket a számára fontos szakrális helyeket, és ha kellett felújította őket.
Fontos tény, hogy a kőkeresztek, illetve pléhkrisztusok stílusukat tekintve mindig követték az adott kor aktuális művészeti formajegyeit. Ráadásul ezek a korpuszok egyértelműen mutatják az adott kor magasművészetének hatását a naív művészet tekintetében is.
Azt is elmondhatjuk, hogy egy nagyon gazdag vizuális paraszti kultúráról is beszélhetünk egyben, mely régiónként teljesen eltérő képi látásmódot is mutat.
A legtöbb ilyen kereszt persze elsősorban katolikus vidékeken, illetve többségében katolikus falvak környékén található, mint amilyen például Nógrád, vagy Baranya, miután tisztán katolikus szokásról beszélhetünk. Ráadásul német eredetű a szokás, amit Magyarország területére egyértelműen a svábok hoztak be.
A masszívan református Hajdúságban már foghíjasabb a dolog, sőt például a Balaton felvidék egyes részein, vagy Tolnában és Békésben, ahol sok evangélikus él, arrafelé is változó sűrűséggel találunk útmenti kereszteket. A régi időkben ebből is tudhatta az utazó, hogy milyen vidéken jár. Mármint a hit gyakorlásának a szempontjából.
És még van egy fontos dolog. Ezeket a kereszteket nem amolyan felső utasításra, azaz egyházi megrendelésre állították, hanem minden esetben kisközösségek és egyes személyek hitbéli meggyőződésének az emlékeiről beszélhetünk.
Mint már fentebb írtam, gyermekkori emlékem ez a kőkereszt, mivel gyakran megfordultam erre gyerekkorom óta mindig. A környező tájban végbemenő változást már régóta elég nagy keserűséggel figyelem. Meg aztán elég feltűnő, amikor a szemed előtt hordanak szanaszét teljes dombokat.
Amúgy az 1-es útnak ez a rövid szakasza kicsit mindig emlékeztetett Toszkánára, ahol hasonlók a domborzati viszonyok, meg a színek és a fények. Nyilván nem véletlenül termeltek itt évszázadokon át magyarok és svábok legendás ízű, zamatú, állagú őszibarackokat. Na most ennek a fílingnek persze örökre lőttek, hiszen állítólag léteznek magasabbrendű dolgok is. Itt már soha többé nem fog őszibarack teremni, hiszen még a dombokat is eltakarították -a környék múltjával együtt- a jó büdös francba.
Csak azt nem tudom, hogy vajon Itáliában hogy a fenébe éri meg évezredeken keresztül egyazon helyen olajültetvényeket gondozni, nálunk meg néhány év alatt évszázados gyümölcskultúrát szarráverni.
Én Toszkánában láttam hétszáz éves olajligeteket, melyeken gyönyörű olivaszemek hízogattak a bágyadt toszkán napon. Eszembe is jutott egy ilyen göcsörtös olajfa tövében egyszer, hogy ezt még símán oldalba vizelhette a Vinciből származó ifjú Leonardo, miközben Firenzébe zavarta a jó édes apukája munkát keresni, meg tanulni.
Na persze tudom én, hogy egy barackfa messze nem él ennyi ideig, de ha kiszárad, akkor újat ültetnek a helyére. Aztán az új terem a régi helyett. De nyilvánvalóan nem is ez itten a lényeg, hanem sokkal inkább a múltunkról van itten szó. Mert nem úgy van az hogy a múltat végkép eltörölni. Habár nálunk ki tudja?
Egyébként friss hírem is van: a Budai Vár nyugati lejtőjén Zsigmond, illetve Mátyás kori hatalmas falat bontanak, mert akadályozza az ott épülő mélygarázs építését. Fasza nem? A Reneszánsz évében. Menjetek el egyszer Avignonba, mert ott még szerencsére áll a nyolcszáz éves városfal. Tokkal-vonóval. Vagy nézzétek meg Siénát. Ott is legalább ennyi idős a városfal, csak ott téglából van. És nem barmolnak bele az olaszok kurva mélygarázst.
De térjünk vissza a fotóimra, mert rendesen megy föl a pumpa. Egyébként normális körülmények között meg sem lehet közelíteni a keresztet, hiszen én is meglehetősen rossz helyen tudtam leparkolni az autót a szűk útpadkán, majd a megfelelő pillanatban futottam át a túloldalra. Aztán egy mély, frissen kiépített árok megmászása után már gyalogolhattam is a feltúrt anyaföldön.
Az igazán döbbenetes élmény akkor ért, amikor mindezek ellenére megláttam, hogy a kereszt talapzatánál friss virágok és mécsesek vannak elhelyezve. Azért némileg megnyugtatott ez a tény, hiszen minden bizonnyal mégis egy létező szakrális helyhez érkeztem. Öreg emberek képtelenek idáig eljönni a már említett terepviszonyok miatt, tehát esély van rá hogy a valamivel fiatalabb generáció ápolja ezt a helyet. Itt a pampák kellős közepén!
El is határoztam, hogy ha legközelebb erre járok, akkor valamilyen szép növényzetet itthagyok. Pedig felmenőim között nincsenek svábok és még pápista sem vagyok. Viszont úgy gondolom hogy ez a minimum, amit az elődök emlékére, illetve a totálisan kifingó tradícióinkkal kapcsolatban megtehetek ezen a helyen.
Még annyit megemlítenék, hogy a talapzatra vésett feliratból megtudhatjuk, hogy ezt a keresztet bizonyos Johann Schmitd (így td-vel a végén!) sváb gazda állíttatta 1853-ban, talán pont egykori földjén. Gondoltam is rá, hogy megkeresem a biatorbágyi plébániát, hátha ott többet meg lehet tudni erről az emberről. Csak úgy kiváncsiságból.
Közben jó hideg reggeli szél jön, úgyhogy elindulok visszafelé. Meg aztán arra is kell gondolni, hogy nehogy megjelenjenek ilyen szekuritis fehérjehalmazok, akik reggeli testmozgás gyanánt jól meggyomroznak. Mert amúgy ilyen a hangulata a környéknek. Logisztika, meg egy kis szekuritáte. Némi túlzással.
Az autóból való kiszálláskor nem vettem fel a láthatósági felsőruházatomat, úgyhogy óvatosan rohanok át a túloldalon várakozó autómhoz. Beszállok, aztán párszáz méter után megint félreállok, hogy csináljak egy utolsó képet a kőkeresztről.
Van némi golgotai hangulata a tájnak. De hol vannak a latrok?
Utolsó kommentek