Akkor most kicsit felteszem az aranylemezt.
Három évszámot fogok felütésnek ideírni, mely évszámokat nem viccből találtam ki.
1873, 1920, majd 1990. Mindhárom évszám jelentős sarokpontnak mondható a főváros szerves fejlődésének a szempontjából, habár az utóbi, 90-es évszám esetében a fejlődés ellentétes irányt feltételez, legalábis a tények illetve a megélt valóság tükrében egészen biztosan.
De mit is takar ez a három évszám?
1873-ban egyesül Pest Buda és Óbuda s innentől datálva nevezik Budapestnek az ország fővárosát. Aztán ott van az 1920-as évszám a maga sokkszerű valóságával, amikor kézzelfoghatóan realizálódik az ország elképesztő méretű területvesztése a Párizs környéki béketárgyalások lezárását követően. A lelki sokk mellett a gazdasági sokkról már nem is beszélve, de ezekre most nem térek ki, hiszen a tények ismertek.
Végül ott van az 1990-es év ősze, amikor megválasztják fővárosunk ma is regnáló főpolgármesterét. Ez utóbbi tény, azaz a tizennyolc éves(!) töretlen vezetői múlt elég komoly teljesítmény, pláne ha azt is hozzávesszük hogy ma, 2008. őszén hol (nem) tart ez a város, avagy normális esetben hol kéne tartania a főváros urbanisztikai fejlődésének ennyi év után.
Most nem megyek bele a szokásos frázisokba, kizárólag egy kis szubjektív összehasonlító elemzést szeretnék tenni, mely elemzéshez csatoltam néhány fotográfiát, de azokat majd alant néhány mondatban úgyis felvezetem.
Nos tehát. 1873-ban ugye három település egyesüléséből önálló közigazgatási egységként létrejön a Székesfőváros, Budapest névvel. Rögtön számoljunk a fenti évszámhoz tizennyolc bűvös évet és megkapjuk az 1891-es évet. 1891-re nagyjából és egészében véve felépül az eklektikus Budapest tokkal vonóval, körutakkal és sugárutakkal, továbbá közintézmények és lakóházak, valamint iskolák és kulturális intézmények sorával. És akkor a budapesti közlekedés minőségi megszervezését, valamint az egységes közművek kiépítését már meg sem merem említeni. Ja, meg már épül -vagy legalábbis terven létezik- a hét darab vásárcsarnok, melyek szerves részét képezve a város szövetének, maximálisan kiszolgálják majd az itt lakók gasztronómiai szükségleteit. Hoppá! Ma meg mi van? A város szövetét tönkretevő plázák sora épül folyamatosan, melyek a beruházók és az agyon korrumpált hivatalnokok érdekein kívűl másokét (mondjuk a városlakókét) valójában nem szolgálják.
A korai Budapest fejlődéséből most elég ennyi ízelítőnek, ugorjunk inkább át az 1920-as évre.
Ha 1920-tól elszámolunk bűvös tizennyolc évet, akkor máris eljutunk 1938-ig. Namostan. 1938-ra igen szép példái épülnek fel a magyar bauhaus legszebb törevéseinek. Újabb közintézmények épülnek, tovább fejlődik a főváros közlekedésének szerkezete, szinte teljes egészében megvalósul a villanyvilágítás a közterületeken, és akkor az újabb kulturális és közösségi intézmények megépüléséről még nem is beszéltünk. Vagy olyan komplett új városrészeket is említhetnénk, mint az Újlipótvárost és annak ékességét, a Szent István parkot, mely a mai napig bizonyítéka kiváló építészeink munkásságának.
Aztán kizárólag magántőkéből és közmunkából(!) felépül az európai szintű bauhaus lakótelep a Napraforgó utcában (erről már volt egy sétám) és a Kerepesi úton felépül a Tattersall, amely Európa legmodernebb műszaki adottságokkal rendelkező lóversenypályája volt azokban az években. Többek között itt használtak először villanyvilágítást, lehetővé téve az esti lóversenyeket is. A Tattersall-t, a magyar bauhaus egyik legszebb példáját egyébként nemrég tették egyenlővé a földdel, hogy egy sokadik plázát húzzanak fel a helyére, mely a hírek szerint a legalpáribb prolivircsaftnak ad otthont ebben a műfajban mostanság.
Egyébként a Tattersall lebontásakor sem a modern és kortárs építőművészet elkötelezett híve, bizonyos Bojár Iván András, sem a jólismert autodidakta városvédő, bizonyos Ráday Mihály sem hallatta a hangját. Vajon miért? Kérdem én álnaívan.
Sok példát lehetne még hozni a két háború közötti évekből, de legyen elég most ennyi. Viszont egy biztos. A sok tekintetben félfeudális Horthy-rendszer kezdeti éveiben többek között olyan politikusok vezették ezt az országot, mint Bethlen István, vagy éppen Klebelsberg Kúnó.
A napokban rátaláltam az interneten Klösz György fotográfiáinak teljes adatbázisára. Klösz fotóit mindig nagyon szerettem, ráadásul ő volt az az ember, aki közismerten végigdokumentálta a dualizmus korának Budapestjét. A régi Pest-Budát és az új Budapestet egyaránt, úgyhogy tényszerű összehasonlítást végezhetünk, hogy hová képes fejlődni egy város szűk két évtized alatt. És ez nem egyszerűen pénzkérdés, hanem sokkal inkább mentalitás és hozzáállás kérdése.
Ezeken a fotográfiákon nincs ködösítés, hanem csak a fényérzékeny (egykor volt) valósággal szembesülhetünk feketén, fehéren.
Na most ezek után gondoltam egyet és néhány fotót kiválasztva Klösz György munkái közül úgy döntöttem hogy felkeresem a régi helyszíneket és én is készítek egy fotót a mostani állapotokról. Annyit előrebocsájtok, hogy nincs sok köszönet a kontraszt tekintetében, úgyhogy kéretik az erős idegzet.
Akkor induljon is a séta, melyet az elmúlt vasárnap ejtettem kíes fővárosunkban.
Közismert fotográfiával indítok, mely fotó emblematikus példája az egykor volt pesti kávéházi életnek. Ha úgy tetszik ez a kávéházi élet a pesti polgár közösségi létének egyik legfontosabb színtere volt. Persze itt kulcsszó a közösségi lét, amely ma többek között a pesti romkocsmák sajátos világában érhető tetten. Mondjuk e sorok írója is rendszeres látogatója eme helyeknek, de tapasztalatból mondom hogy a piáláson, szíváson, csajozáson túl más érdemi dolgokra kevéssé alkalmasak ezek a helyek.
De nézzük az egykor volt kávézót, mely a valamikori Drechsler palota árkádjai alatt működött. Azt rögtön megállapíthatjuk, hogy a jelenlegi állapot is igen emblematikus képét mutatja a mai Budapestnek. Az egykori palota épületét nemrég szarér' hugyért eladták egy külföldi ingatlanbefektetőnek és vagy két éve ilyen állapotok uralkodnak. Persze ne aggódjunk, lesznek itt luxuskérók, irodák, meg hasonló privát dolgok. Addig is tegyünk a mondat végére egy pontot a jobb alsó sarokban látható, szépen kikristályosodó, egyre növekvő húgytócsa képével.
Ruccanjunk most át a Szervita térre mégpedig azért, mert ez a tér mostanság a főváros nagyratörő terveinek egyik szimbólumaként szerepel a híradásokban. Arról van szó, hogy a már emlegetett Bojár Iván András -felelős fővárosi ember- kitalált egy olyat, hogy a Finta József által tervezett rettenetes parkolóház (balra) helyére buborékot kéne fújni. Egészen pontosan egy arab sztárépítész hölgyet, bizonyos Zaha Hadid-ot kértek fel a tervek elkészítésére.
Ezzel még nem is lenne semmi baj, hiszen jómagam is szeretem a jófajta posztmodern építészetet, ráadásul szüksége is lenne ennek a városnak minőségi kortárs épületekre, melyek figyelembe veszik a város szövetét. Csakhogy ez az egész történet megint nem szól sem építészetről, sem urbanisztikáról. De még csak a sokat hangoztatott landmark építészetről sem. Ráadásul amióta Grazban felhúztak egy valóban jó buborékot, azóta itt is minden ajrópéer figura olyat szeretne. Mi ez az egész, ha nem sima provincializmus? Ez a dolog amúgy megint arról szól, hogy minden előzmény nélkül fingjunk bele egy nagyot az állóvízbe. Egy jó bugyborékosat.
Akkor most jöjjön a jó öreg Blaha Lujza tér. Erről a térről túl sok mindent most nem akarok írni, hiszen a Blaha rettenetes atmoszféráját mindenki ismerheti.
Viszont egy biztos. Amióta ledózerolták a Nemzeti Színház épületét, majd alumíniummal burkolták a Corvin áruház épülettömbjét, azóta nem tér magához ez a tér. Ehhez még társul a várost keresztülszelő kétszer három sávos autópálya, melyet csak Rákóczi útként becézgetünk.
Egy szó mint száz, sokmindent el lehet mondani erről a térről, csak azt nem, hogy normális közösségszervező szerepe lenne. Ahogy normális esetben ezt a szerepet egy belvárosi térnek be kellene tudni töltenie. És láthatóan a megörökölt problémát nem hogy nem orvosolta az elmúlt bűvös tizennyolc év, hanem a helyzet évről évre egyre durvábban alakul.
És ha már itt vagyunk a lecsóban, akkor innen már csak egy ugrás a budapesti fertő egyik legmélyebb bugyra, a Baross tér. Az a tér, aminek névadója -egy bizonyos Vasminiszter- minden bizonnyal forog a sírjában, amennyiben tudomást szerez arról, hogy miként kezeli az utókor az általa hátrahagyott művet.
Ez a tér nem egyszerűen azért néz ki jelenleg úgy, ahogyan kinéz, mert egy grandiózus metróvonal fontos megállóját építik éppen. Nem. Ez a tér azért ilyen, mert szintén azelött a probléma elött állunk, hogy az előző rendszerből itthagyott állapotokat egyáltalán nem kezelte a főváros, inkább csak rontotta. Emellett az egyik legszebb -ha nem a legszebb- fővárosi pályaudvarunk méltó emlékműve annak a káosznak, amihez bizony már a mindenkori kormányok is hozzátettek jónéhány lapáttal. Habár a kegyelemdöfés ezügyben mintha a jelenlegi establishment érdeme lenne.
És ha már közös felelősség, bizony ugorjunk át Budára és botránkozzunk egy jó nagyot a Várkert bazár jelenlegi állapotain. A Várhegy ékessége lehetne ez az Ybl Miklós által tervezett neoreneszánsz épületegyüttes, mely manapság az összeomlás határára került. Ezek az állapotok valóban iszonyatos szégyent jelentenek, melyet ráadásul kint tartunk a kirakatban. És itt legyünk méltányosak, hiszen erről kivételesen nem az egykori szociológus és szociofotós főpolgármesterünk tehet, hanem bizony itt is nagyrészt a mindenkori kormányoké a felelősség, na meg a kerületet 1990-óta irányító polgári városvezetéseké.
A végére színesedjünk ki egy kicsit és a Klösz féle képek után nézzünk két-két fotót a harmincas évekből, illetve a mából.
Először még kicsit visszaszökellünk az Erzsébet híd pesti hídfőjéhez, ahol a Belvárosi Plébániatemplom és a huszas években épült piarista épületegyüttes található. Természetesen az egyik legszembetűnőbb dolog a két kép között a régi Erzsébet híd hiánya, melyet a németek olyan sikeresen intéztek el a háborúban, hogy helyette új híd épült a hatvanas években. Megjegyzem igen szép híd, tiszta mérnöki munka.
Na de azért az elég szembetűnő, hogy itt kezdődik az az autópályaszakasz, melyről már a Blaha Lujza térnél értekeztem pár keresetlen szóban. Ennek köszönhetően az itt található Szabadsajtó út és folytatása, a Rákóczi út az egyik legembertelenebb budapesti sugárúttá vált az elmúlt évtizedekben. Betörött, beragasztott kirakatok, telihugyozott, teliszart árkádok jellemzik a teljes útszakaszt, egészen a Baross térig, mely tér -emlegetett szamár- valamiféle főgyüjtőként, netán ülepítőként mintha magába szívná a városban felgyülemlett mocskot.
Aztán megfigyelhetjük azt is, hogy villamos járt ezen a szakaszon (egészen a hatvanas évekig!), mely villamosvonal hiányát a mai napig megérzi a város. És ezen a problémán az egyre brutálisabb bekerülési árú négyes metró sem fog sokat segíteni.
A Rákóczi út teljes szakasza is jól példázza az elmúlt bűvös tizennyolc év totális impotenciáját. A városvezetés semmit nem törődött az egyre növekvő forgalom problémájával, azon kívül az eszetlen plázaépítkezések folyamatosan nyírták és nyírják a kisboltok, mozik, stb létét. Az előző rendszerben Úttörő áruházként ismert épületet -mely az első modern értelemben vett sokszintes városi áruházunk volt a maga art deco stílusával- egész egyszerűen ledózerolták, hogy valami jellegtelen irodaházat és hotelt böffentsenek a helyére. Erről sem nagyon beszéltek az úgynevezett szakemberek, akiknek kutya kötelességük lenne megvédeni a várost az ilyen nyilvánvalóan barbár cselekedetektől. De nem, helyette buborékokat fújunk gondolatban és terveken, közben az épített örökségünk jellegzetes darabjai tünnek el a szemünk elől. Az egykori budapesti zsidónegyed szétbombázása például külön posztot érdemelne. És hát az a beigazolódott igazság, hogy ha a múltat végkép eltöröljük, akkor bizony cseszhetjük a jövőnket is.
Utolsó helszínünk is egy fajsúlyos darabnak tekinthető, hiszen a budai Moszkva téren járunk, mely tér persze az ántivilágban nem Moszkvára hallgatott, hanem egykori miniszterelnökünk, Széll Kálmán nevét viselte. Innen jött egyébként a pesti szlengben csak Kalefnak emlegetett elnevezés is, mely mára mintha teljesen kihalt volna.
Amúgy ez a tér soha nem volt egy különösebben -mondjuk a pesti Duna korzóhoz mérhető- elegántos közterület, ezzel együtt például a budai hegyekbe kirándulók találkahelye és csomópontja volt a hely.
Aztán a kilencvenes években szabályos rabszolgapiacként üzemelt a tér, hiszen vendégmunkások sora kínálta itt bájait a kínálatból bőven szemezgető zug (és kevésbé zug) építési vállalkozóknak. Arról meg már jobb nem is beszélni, hogy a téren csak úgy lehetett átmenni, hogy szerencsétlen páriák sora függeszkedett rá az emberrre néhány forint reményében.
A Moszkva tér rendbetétele szintén fővárosi feladat volna, habár -ahogy hallom- az utóbbi időben összefogott a három itt határos budai kerület, hogy valami végre történjen ezügyben. Egy biztos, a Moszkva tér is azok közé a neuralgikus pontok közé tartozik, melyeknek helyzete az utóbbi bűvös tizennyolc évben fokozatosan romlott. És mégegy adalék. A Magyar Posta nemrég adta el a tér fölé magasodó irodaházát, hogy egy jellegtelen angyalföldi irodaépületben emeletet bérelhessen magának. A Moszkva tér fölött található épületről azt érdemes tudni, hogy a 20-as évek magyar építészetének egy igen szép példájával állunk szemben. Kiváncsi lennék rá, hogy mekkora tiltakozást váltana ki a bécsiek körében, ha fillérekért (és egyáltalán) elprivatizálnák Otto Wagner Postsparkasséját, amely épület szolid jelenlétével Bécs építészeti identitásának fontos eleme a jugendstil idejéből.
Végezetül, de nem utolsó sorban szeretnék megemlíteni egy igen fontos, példaértékü szervezetet, mely Budapest fejlődésenek a motorja volt hosszú évtizedeken keresztül. A Fővárosi Közmunkák Tanácsáról van szó, mely 1870-ben alakult. Feladata eleinte a Duna fővárosi szakaszának szabályozása volt, valamint gondoskodott Budapest közlekedésének, úthálózatának kiépítéséről, valamint gondoskodott egyéb közmunkák létesítéséről is. Közvetlen teendőin kivül felügyeletet gyakorolt a főváros területén minden építési és építésrendészeti ügyben úgy a városi hatóság, mint az egyes lakosok felett. Ezen kívül felebbviteli hatóságként is működött.
A Közmunkatanács egy elnökből és 18 rendes tagból állt; ezeken kívül tanácskozási joggal tagjai voltak még a városi tanácsosok, a középítési bizottsági tagok és a főmérnökök is. Mai ésszel már elég nehéz felfogni, hogy volt egy kor, amikor működött egy olyan szervezet, amely kizárólag szakemberekből állt és kizárólag szakmai kérdésekkel foglalkozott.
Beszédes az is, hogy a Közmunkák Tanácsát először a Tanácsköztársaság szüntette meg azokban a dicsőségesnek éppen nem mondható hónapokban, hogy aztán 1919 végén újrainduljon a szervezet, mely egészen 1948-ig működött hogy a kommancsok újra, ekkor már véglegesen megszűntessék a működését.
1990 környékén sokan evidenciaként kezelték, hogy újjáalakul a Közmunkák Tanácsa, de persze nem így történt, hanem bűvös tizennyolc éve minden feladatot pártkatonák és pártközeli emberek kapnak meg. Ennek aztán jól látható az eredménye is; egy mind mentálisan, mind tárgyiasult formában is romokban heverő főváros tele a szocializmusból átörökölt vízfejű szervezettel, vagy éppen fillérekért elprivatizált közmű cégekkel. Tele korrupcióval és az annak nyomán egyre csődközelibb állapotokkal. Nincs már messze az a pillanat, hogy ez a város végleg csődöt mondjon, akkor bizonyára végleg kidurran az a bizonyos buborék is.
Utolsó kommentek