HTML

Fontos idő

Tájoló

Felkérés táncra

Utolsó kommentek

Friss topikok

Tartalom

Licenc

Creative Commons Licenc

Lászlóbontás

2010.02.21. 19:15 Gasper

Józsefvárosi anzix



- Néha nem árt egy kis levegőváltozás a mi pályánkon, - mondta a Rózsacsokor főpincére.

A törzsvendég és a főpincér megértették egymást. Egy szombati napon elhagyták a Rózsacsokorhoz címzett vendéglőt, hogy a mindennapi teendők helyett más szórakozást is élvezhessenek.

- A Józsefvárosba megyünk! - súgták össze, mintha nem mertek volna hangosan beszélni a belvárosi vendéglőben a kirándulásról, amelyet a törzsvendég és a főpincér levegőváltoztatás miatt tervbe vett.



A Szegfűhöz címzett vendéglő a Józsefvárosban volt. A múlt század ötvenes évei óta mindig vendéglő volt azon a helyen, még pedig hazafias vendéglő, ahol az ellenzéki honfiak találkoztak, terveket koholtak, a falon a fiatal és öreg Kossuth Lajos képe és olyan borszag áradt a vendéglő ódon falaiból, mintha viz helyett bort kevertek volna a malterhez, amellyel építették. Hogy pedig a pádimentumnak, abrosznak, szalvétának, pohárnak elvitathatatlan borszaga volt: az csak természetes, miután itt még nem ittak csapról sört a vendégek, üveges sört is csak olyankor, amikor fájt a gyomruk az előző napi korhelykedéstől.



- Nos, Svertetzky úr, mi van a magyar sólettel, vagy mint ön, régi török-barát szokta nevezni a magyar piláffal? - szólt Pali bácsi csak úgy hozzávetőleg, mintha nem is nagyon érdekelné a kérdésre adandó felelet, pedig talán ez volt a világon az egyetlen, ami ebben a percben minden figyelmét igénybe vette.

Svertetzky nagy darab ember volt, nagykezű, nagylábú és mint az igen erős emberek: szótalan. Maga eresztette le kötélen udvari pincéjébe a legnagyobb boroshordókat is. Az évszám vasajtaján 1848 és S. V. betűk, Svertetzky Vilmos volt. Csak éppen egy tollaskalapú háziszolga rakosgatta a hordó alá való fadarabokat. - De minden szófukarsága mellett Svertetzky több dalárdának volt tagja. Hetenkint az ő vendéglőjében is dalárestély volt, amelyen Svertetzky úgy fújta, mint egy vendég.

- A piláffal rendben lesz minden, ahogy szokott lenni.



- Az én apám, ugyancsak Kraut Ede, főabrakmester volt a híres tatai gróf, Esterházy Miklós ménesében. Az ő gazdája alapította az Osztrák Jockey-Clubot, atyám lovagolt először a freudenaui pályán, hogy pontos jelentést tehessen arról Beeson-nak, a gróf trénerének. Atyám sok lógyőzelemben benne volt életében, de mindenét a Carl-színház művésznőire költötte, mint akár a grófja.

Kraut Ede könnyedén, fesztelenül, természetesen és játékos humorral beszélt, ami korántsem volt szokása a Rózsacsokorban. Ebben a gavalléros, szürkeruhás úrban alig ismerhette fel volna valaki a Rózsacsokor merevre vasalt főpincérét.



- No majd meglátjuk, - felelt szórakozottan Pali bácsi, talán csak azért, hogy mondjon valamit, mert nem nagyon érdekelte őt a lóverseny, inkább az ételre gondolt, amely a konyha felől közelget. Addig is azonban bort töltött (tisztán) a metszett poharakba és így szólt:

- Úgy tudom, Ede barátom, hogy ön nem szokott bort inni, de remélem, a kedvemért kivételez.

- Én csak az üzletben, ahol a kenyeremet keresem, nem szoktam bort inni, - felelt Kraut Ede bizonyos komoly helyreigazítással. - De ez a bor aztán megteszi a magáét, mondta volna atyám barátja May, az akadályzsoké, aki mindig egy liter magyar bort ivott meg verseny elõtt. - Így szólt vidáman beletekintve üres poharába Kraut Ede, s hogy minden félreértést eloszlasson hangulatáról. Valóban kellemes, barátságos hangulatban volt és így szerette volna látni környezetét, a Vendéget is.



De most következett el a döntő siker, amely a Rózsacsokor vendégségben lévő főpincérét érhette a Szegfűnél, ahol soha se fordult még meg.

Belépett a konyhából Svertetzkyné a leveses tállal, amelyben Pali bácsinak minden szombaton személyesen szokta felszolgálni az ura által magyar piláfnak, a Vendég által magyar sóletnek elnevezett ételt.

Svertetzkyné ugyancsak hatalmas termetű asszonyság volt, mert a józsefvárosi vendéglősök, még ha valódi belső gusztusuk más is volna, nem vesznek el mást feleségül, mint munkabíró, tenyeres-talpas asszonyokat, rendszerint korcsmáros-családból származottakat, akik már otthon megtanulták az üzlet minden csinyját-binját. Így Svertetzkyné is rendes körülmények között úgy járt-kelt vendéglőjében, mint egy dragonyos, rózsaszinű volt könyökig meztelen karja, valamint a konyhatűznél pirított arca is.



- No most igyunk, mert megérdemeltük! - mond Pali bácsi a nyakába kötött szalvétával megtörülve verejtékező arcát, amely ugyanazokat a színeket viselte ebben a percben, mint az étel, amely előbb (a múlt időben) az asztalra került. Rózsaszínű volt, mint a paprika, de barnapiros is, mint a sonka. (A sonkabőrt, ezt a fekete holmit, természetesen a tál fenekén hagyták.)

- No most igyunk, ismételte Pali bácsi és a poharakat szabályosan megtöltötte, háromnegyed részben a már dícsért fehérborral, egynegyed részben parádi vízzel. Odakoccintotta a poharát Kraut Edééhez.

- Nem kell búsulni, Ede barátom, mert van nekem a fővárosban még több kocsmám is, minden napra esik egy, amelyeket majd sorban meglátogatunk. Én magános, özvegyember vagyok, jól esik annyi esztendei egyedüllét után társaságban lenni.



És ismét feltünt a láthatáron, a konyha felől Svertetzkyné dragonyos-alakja, aki a rendes rózsaszínében, előbbi felindulását látszólag felejtve a konyha gondjai közepette, egy nagy tálon a farsangi fánkot hozta.

Farsangi fánk! - mondaná az olvasó (tán Kraut Ede is), ez is valami a meglepetések közül? Mindenütt tudják sütni és bizonyos időben olyan kötelező étel, mint a hering vagy a pogácsa.

- Nem! - szólt Pali bácsi az első fánkot megkóstolván, amúgy forrón, amint a tűzhelyből, a fedetlen lábasból kikerült, ahol mindkét oldalról megsütötték. - Ez a fánk tudja a magáét, akármit mondanak némelyek. (De beszéd közben nem pillantott Kraut úrra, ellenben a málnalekvárban mártogatott.) Csukott tűzhelyben sült, legalább egy óráig kelni hagyták, megfelelő cukor, vaj és élesztő van benne, de tej is! - kiáltotta, mikor a hatodik fánkot megette.

Könnyü kitalálni, kinek szólt ez az elragadtatás. Senki másnak, mint Svertetzkynének, aki a fánk feltálalása után kicsit letelepedett vendégeihez, természetesen inkább az öregúrhoz, mint Kraut Edéhez.



- Ez a vendéglő valamikor híres antiszemita-tanya volt, innen intézték a tiszaeszlári perrel kapcsolatos fővárosi mozgalmakat is és akkor még a Fehér Szegfűhöz volt címezve, mert fehér szegfű volt az antiszemiták virága - kezdte volna Pali bácsi ebédutáni visszaemlékezéseit.
- Ez még az öreg Svertetzky idejében lehetett így, - felelt kurtán Svertetzkyné. - Pali bácsi is bizonyosan esti vendég volt abban az időben, mikor az asztaltársaságok még virágoztak.
- Bizony, fiam, - felelt hosszant elnyújtott hangon Pali bácsi és lelankadt szempillákkal nézett körül. - Esti vendég voltam én boldogult nőm idejében. Bezzeg most, özvegységemre ágyban vagyok minden este. De a kapukulcsom most is itt van a zsebemben, akkor maradok ki, amikor akarok.
Svertetzkyné, mintha a két dolog között összefüggés volna, most hirtelen azt kérdezte a szokott tiszteletteljességgel ülő Kraut úrtól, (aki látszólag az öregúr előadására figyelt):
- Mondja Kraut úr, miért nem önállósította magát annyi esztendő óta?
- Minek és kinek? - kérdezte Kraut Ede szabályosan, mint az egykori jockey, amikor megkérdezték tõle, mért nem nyert lovával? - Minek és kinek?



Igaza van, Ede barátom, magam is csak addig nyújtózkodom, ameddig a takaróm ér.
De Krautban most már régi emlékek zsibongtak, mind elgondolkozottabb lett az arca és hosszasan nézett az asztalterítőre. Végre váratlanul és remegő hangon megszólalt:
- Nem bánok semmit a mult időből, mindig volt valahogy, így, vagy amúgy. De azt az esztendőt, ameddig a fogadalmamat tartottam, még csak tájékára se mentem a gyepnek, a másik oldalra kerültem a fogadó-irodák elõtt, bedugtam a fülemet, amikor arról hallottam, hogy barátaim, ismerőseim, kollégáim: mennyit nyernek Tokió gyõzedelmein, azt az esztendőt, uram, komolyan sajnálom.
- Nem kell sajnálni semmit, ami elmult, - felelt Pali bácsi lappadó szemhéjai mögül.
Kraut Ede olyan megvető pillantást vetett az öreg vendégre, amelyet az megérdemelt. Nyilván azt gondolta magában, hogy nem lehet vén szamarakkal vitatkozni.



A vendéglő kapuján, az udvarra zongora-verklit toltak be, hajporos, Pompadour-korabeli dámák képével diszített zongora-verklit, amilyen már csak a Józsefvárosban és Ferencvárosban (valamint Óbudán) végzi kétkerekén a maga körútját.

Bizonyosan éppen olyan meghatározott napjuk volt a Svertetzky-féle vendéglőben, mint akár Pali bácsinak, mert az öregúr minden meglepetés nélkül, de bizonyos önérzettel kérdezte a verkli első hangjaira:

- Nos, mit szól ehhez, Ede barátom?

Nem mondta ki, de nyilvánvaló volt, hogy az udvaron az ő verklise forgatja a verklit, mert Pali bácsi az első hangoknál megszólalt:

- Ezt a polkát Strausz János írta és Terefere a neve.

De Kraut Ede még mindig el volt mélyedve régi gondolataiba. Ugyanezért az öregúr újólag megszólalt:

- Ezt a keringõt ugyancsak Strausz János írta és Kék Duna a neve.

Eközben pedig a verkli hangjai megtöltötték az udvart az udvarra nyíló ablakokat, a konyhán valaki félig nyitva hagyta az ajtót, a verklisek (ketten voltak) megfelelő szüneteket tartottak a különböző zeneszámok között...



- A Wiener Wald... - mondta az idősebb úriember, pedig tán ugyanazt a polkát játszották a hangszerészek, amelyet eddig forgattak hangszerükön.

Kraut Ede felállott az asztaltól. Egy poharat megtöltött a francia bort tartalmazó vizesüvegből, karjára vetett egy szalvétát és a konyhába vitte tányéron a gyöngyöző italt:

- Nagyságos asszony - mond a lehető legnagyobb tisztelettel a konyhán foglalatoskodó Svertetzkynének, aki egy pillanatra abbahagyta munkáját. - A drága jó Pali bácsi kéri, hogy igya meg kedvéért, egészségéért ezt a poharat.

- Ó, a vén bolond! Mi jut eszébe! - felelt Svertetzkyné és felhajtotta a pohár bort.

- Mondja meg neki, Kraut úr, hogy jövő szombaton újra eljöhet ebédelni. Magának is viszontlátásra egy hét mulva, - szólt Svertetzkyné, (egykor Adél,) mert már javában benne volt a vacsorafőzésben. Szombat volt, - nagyobb társaság látogatja a vendéglőt.

*

- No igen, - gondolta magában Kraut Ede, mikor másnap a józsefvárosi kirándulást kipihenve, ismét elfoglalta helyét a Rózsacsokorban, - körülbelül huszonöt, harminc esztendő előtt volt aktuális az ügy. Mi a fenét is akartam azokkal a verklisekkel?

 

Szövegrészletek: Krúdy Gyula 1933-ban a Nyugatban megjelent  A levegőváltozás öröme és szomorúsága című írásából.

A fotók 2010. február 20-án, szombat délelőtt készültek a VIII. kerületben.

10 komment

Címkék: fotó 2010 józsefváros krúdy gyula anzix fekete fehér fotó


A bejegyzés trackback címe:

http://tajkep.blog.hu/api/trackback/id/tr301777399

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

bbjnick · http://bbjnick.blog.hu 2010.02.23. 06:43:53

@Gasper:

- Ez kérem egy minőség volt - mondta Kraut Ede, cigarettára gyújtott és elmélázott:-)

ü
bbjnick

Mormogi Papa · http://iusmurmurandi.blog.hu 2010.02.23. 12:10:28

A Rózsacsokor meg nyilván zárva tartott szombaton - különben hogyan is nélkülözhették volna a Föpincérüket…
Pali bácsi meg nézett nagyokat egy hét múltán…
Amúgy meg igaz szép és jó magyar neveket viselnek höseink - mint a dédapám is :-)

Gasper · http://tajkep.blog.hu/ 2010.02.23. 19:45:02

@bbjnick: bízom benne, hogy valami tisztességes gyarmatáru volt az a dohány. :)

@Mormogi Papa: ezekhez hasonló "szép és jó magyar neveket" már csak a bécsi telefonkönyvek tartalmaznak. :)))

Mormogi Papa · http://iusmurmurandi.blog.hu 2010.02.24. 12:16:56

A második képen azok már 56-os belövések, vagy még 45-ösök?

Gyerekkoromban akadt mindkettöböl…
De még bombavágta grund is akadt. Ott most részben a hatvanas, részben a kélencven utáni évek förmedvényei állnak. Na, van a kerületben 1 odaillöen tervezett ház is…

Gasper · http://tajkep.blog.hu/ 2010.02.25. 09:41:33

@Mormogi Papa: azokon a repesznyomokon én is gondolkodtam, merthogy Budapesten a mai napig rengeteg van mind a háborús, mind az 56-os harcok nyomaiból és mindkét alkalommal komoly utcai harcok voltak ezen a környéken is.

Hónapok óta tervezgetek egy posztot ezekről a budapesti, máig begyógyítatlan sebekről, csak érném végre utól saját magamat a tervek megvalósításában. :)

tesz-vesz · http://kkbk.blog.hu 2010.04.06. 10:09:04

@Gasper: engem is érdekelne

én a széna téren az eredeti falon már megnéztem