Avagy laza kis szubjektív az évforduló kapcsán

1983. novemberében egy taknyos őszi vasárnapon apám vajszínű Daciájával megállt a Krisztina körúton egy éppen pirosra váltó közlekedési lámpánál. Vasárnapi ebédre ment éppen a család anyai nagyszüleimhez, a Pasaréti tér irányába. Apám vezette az autót, mellette ült anyám, mi meg ketten a bátyámmal hátul dekkoltunk.
Elég hosszan álltunk a pirosnál, úgyhogy én kiváncsian letöröltem kezemmel az ablakot beborító párát hogy rendesen kinézhessek. Felnéztem a Déli pályaudvar irányába, ahol egy egészen megszokott látvány fogadott. Szovjet katonák -köztük kirgíz arcúak és szőke szláv gyerekek egyaránt- vagy harmincan igen jó kedvvel röhögcséltek egymással és szívták a rettenetes mahorkát. Hideg volt, úgyhogy röhögésük nyomán rendes pára-, és füstfelhő távozott az ég felé az egész társaságból. Hosszú téli kabátban voltak, a tisztek brutális méretű tányérsapkát, a bakák usankát viseltek. Mindegyik lábát a jellegzetes szovjet katonai csizma rohasztotta.
Mondom, ismerős volt a látvány, hiszen az országban mindenfelé hordták jobbra-balra a ruszki katonákat a teherautók platóin. Ezzel együtt én, a kilencéves kissrác most elgondolkodtam ezen az egészen ott a pirosban várakozva és rákérdeztem a dologra; -Miért vannak itt nálunk ezek a katonák? Erre apámtól séróból jött a rezignált és igen lényegretörő válasz; -Azért, mert meg vagyunk szállva! Na erre anyám rögtön rátámadt apámra, hogy minek kell ilyeneket mondani, meg hogy én még úgysem értem ezt az egész dolgot. Édesanyám persze pontosan ugyan úgy gondolta a dolgokat mint apám, csakhát az anyai lélek, ugye. Rögtön beindult a védekező mechanizmus. Apám persze ugyan olyan rezignáltan válaszolt anyámnak is; -Csak azt mondom, ami az igazság. Különbenis, miért ne tudhatná meg hogy mi az igazság?
Ezzel a kis párbeszéddel aztán pontot is tettünk ott, azon a taknyos, szürke novemberi vasárnapon a hirtelen támadt kérdésemre. Közben a lámpa is zöldre váltott, így hát otthagytuk a Délit a harminc ruszkival a hátunk mögött. Ezzel együtt a kérdés folyamatosan foglalkoztatott,  hiszen izzadthónaljú ifivezetőink, iletve büdöslábú, buzgómócsing kiszvezetőink még évekig egészen ellentétes kontextusba helyezték ezt a kérdést.

 Whatever will be, will be...

Van az úgy, hogy időnként tőlünk egészen távoli, látszólag független idilli dolgok egészen fontos érzelmi töltetet, véresen komoly tartalmat kapnak itthon.
De hogy pontosítsak. Létezik egy Hitchcock film 1956-ból -Az ember, aki túl sokat tudott-, melyben van egy dal -amolyan sláger-, melyet a világon mindenhol ismernek (vagy ismertek?) de számunkra magyarok számára (már akinek) különös érzelmi húrokat penget ez a dal.
Első körben itt egy jelenet a filmből, azzal a bizonyos dallal, aztán majd meglátjuk a többit.



Az előítéletek elkerülése végett azért azt rögtön megjegyezném, hogy a fentiekben nem egy amerikai film nyálasan idilli jelenetét láttuk. De nem ám! A fentiekben egy klasszikus hitchcocki ellenpontozást láthattunk, melynek lényege abban rejlik, hogy a főhőst alakító James Stewartot éppen nagyon keményen megszorongatják és erről ekkor még mit sem sejt felesége és kisfia.
Ráadásul a jelenetben egy akkoriban az egész világot meghódító sláger hangzik el, melyet Doris Day és filmbéli kisfia énekel el. Ez az eredendően ártatlan sláger bizony könnyedén átjutott a vasfüggönyön túlra, így hozzánk  Magyarországra is és természetesen magyar szövege is született a Livingstone-Evans féle opusznak, méghozzá G. Dénes György jóvoltából, Hollós Ilona előadásában. Ez volt az „Ahogy lesz, úgy lesz” féle magyar változat, mely dal, illetve annak refrénje valójában a forradalom letörése után vált igazán népszerűvé a maga keserű mondandójával. Természetesen itthoni népszerűsége a dalnak a hatalom által való folyamatos tiltással egyenes arányban növekedett, így idővel már csak Münchenből sugározta a Szabad Európa.
Eme sláger magyarországi története is bizonyítja azt az abszurditást, ahogyan egy látszólag ártalmatlan dal hogyan képes egy levert forradalom egyik fontos jelképévé válni, azaz hogyan képes a hatalom gyilkos célpontjává tárgyiasulni. Mondom, egy (látszólag!) ártalmatlan dal.
 

Idős férfi sötét aktatáskával

Néhány éve nyilvánosságra került néhány eddig ismeretlen színes fotó, melyek az 56-os forradalom „hétköznapi” pillanatait mutatják be úgy, hogy ezek a képek egészen közel hozzák azokat a napokat. Ráadásul pár éve a Magyar Nemzeti Múzeum képeslap formájában is kiadta ezeket a fotókat, úgyhogy rögtön ráröppentem az egyikre, mely valahogyan a kedvenceim közé tartozik, úgyhogy nem vagyok rest most bemutatni.



A forradalom egyik jólismert attribútumát láthatjuk egy magyar zászlókat kezükben tartó,  fiatalokkal zsúfolt  T-34-es tank képében, úgyhogy igazából nem is erre térnék ki igazából, hanem a fehér mentőautó előtt álló idős férfira.
Pedig nem ő a kép úgymond fő témája, központi szervezőeleme, de valami miatt számomra ez a fotó az öregúr jelenlétével lesz igazán teljes. Érdemes megnézni ennek az embernek a teljesen rezzenéstelen arcát, ahogyan munkából -vagy akárhonnan- jövet belekeveredett a pillanatnyi történésekbe. Láthatóan külső szemlélődő,  vagyis sima járókelő  ez a koránál fogva valószínüleg sokat látott ember, aki nyilvánvalóan érdeklődéssel szemléli a dolgokat. Habár ki tudja, lehet hogy átadva mindkét háborúban szerzett tapasztalatát, késöbb aktívan besegített a dolgokba.
 

Megáll az idő

Meglehetősen furcsa paradoxont említek most, de az az igazság, hogy 1981-ben készült először és utoljára olyan magyar játékfilm, amely teljesen őszintén és tisztán érinti 1956. kérdését. Ez azért elég „komoly” teljesítmény, ha azt nézzük, hogy közel két évtizeddel már a gatyaváltáson is túl vagyunk.
Az említett film a Megáll az idő, melyet  Gothár Péter rendezett Bereményi Géza forgatókönyvéből. A film egyébként 1963-ban, az általánosnak hazudott amnesztia időszakában játszódik. Egy frissen szabadult régi barát (Őze Lajos) jelenik meg a családfő disszidálása miatt csonkán maradt családnál. Az anya és Őze Lajos között az alábbi, igen lényegretörő  párbeszéd zajlik le a filmben:

-És milyen volt bent?  -kérdezi az anya.
-Miért? Kint milyen volt? -kérdez vissza Őze.

Ne feledjük, hogy ez már a táncdalfesztiválok időszaka, amikor a magyar társadalom totálisan elfelejti 1956. történéseit, hiszen a hatalom igen ravasz módon enged a szorításon, a társadalom pedig inkább belemegy az olcsó kompromisszumok lehetőségeibe. Éppen ezért a börtönből frissen szabadult Őze egész egyszerűen nem érti hogy milyen világba, milyen emberek közé jött vissza, hiszen a társadalom ekkor már szabályosan hátat fordít ezeknek az embereknek. Erre már Őze Lajos is csak annyit mond a filmben:

-Itt még a szar is le van szarva.

A Megáll az idő -melynek azonos című slágerét szintén Hollós Ilona énekelte először- amolyan alapfilm, habár rettenetesen utálom az ilyen skatulyákat kimondani, pláne le is írni. Az viszont egészen biztos, hogy azon kevés magyar filmek egyikéről beszélhetünk, amelyre azt lehet mondani, hogy tökéletes film. Vagy ha úgy tetszik tiszta film. Elejétől a végéig. Ebben a filmben ugyanis egyetlen gesztust sem találni a hatalom felé.
Egyetlen egyet sem!
Ráadásul hiteles színészek hiteles játékkal játszák el szerepüket, hogy csak az azóta elhunytakat említsem úgymint a már idézett Őze Lajost, vagy a kirúgott osztályfőnököt alakító Jozef Krónert, vagy a Malacpofát játszó Ronyecz Máriát, vagy a nagy Kövest alakító Pauer Henriket.

Nos kérem, most ennyi szubjektív észrevételt, emléket, gondolatot szántam az évforduló kapcsán erre a blogra. Persze van még dolog bőven ami eszembe jut, de erre az évre ez is megteszi. Talán majd jövőre. Talán.