Mint minden éjszaka, így ezen az éjszakán is valószerűtlen sötétség lepte el a sivatagot. Az égbolt a csillagokkal is valószerűtlenül tiszta volt, amilyen tisztán Európában sehol nem látni a csillagokat.
A brit 8. hadsereg egyik előretolt százada egy viszonylag békés, az átlagosnál kevesebb áldozattal járó napon volt éppen túl a Tobruk felé vezető út vonalában.
A viszonylagos háborús idillben a katonák az ilyenkor szokásos esti teendőikkel voltak éppen elfoglalva. Néhányan levelet írtak a petróleumlámpa fényénél, mely levelekben tudatták szeretteikkel hogy ezt a napot is túlélték. Páran még a marhahúskonzervjüket melegítették a spirituszégő fölött, egy kisebb szakértő társaság -két géppuskás és két lövész- kimondott pókerarccal éppen versenyt szellentettek egymással, miközben elégedetten kortyolták a forró ceylonit.
Mondom, kimondott idilli állapotok uralkodtak annak ellenére, hogy az út másik oldalán, egy szellentésnyi távolságra a dűnék mögött már az Afrika Korps egyik ezredének elitalakulata ásta be magát jellegzetes rókalyukaiba. Ezek a lyukak egyébként akkor számítanak elég mélynek, amikor egy katona fekve pont annyira össze tud benne kuprodni, hogy a fölötte elhaladó tank éppen át ne préselje az illetőt az örök elíziumi mezőkre.
A brit katonákat különben még az sem billentette ki meglehetős rezignáltságukból, hogy a német állásokból is ismerős hangokat ekhózott a lágy sivatagi fuvallat. De nem tartott ez így sokáig, de nem ám! Egyik pillanatról a másikra még a lélegzet is bennmaradt a britekben, amikor ugyancsak ismerős, de már egészen kedves akkordokat kezdett átfújni a szél egy német tábori rádióból.
Bizony este tíz óra volt, az a bűvös post meridien ten, amikor a németek Belgrádból sugárzott katonai rádiójából minden este azonos időpontban, pontban tíz órakkor Lale Andersen énekli a Lili Marleen-t. És ezt a jó angolok bizony pontosan tudták, úgyhogy kimondva-kimondatlanul, de nagyon várták azt a PM 10:00-át, amikor a német állásokból minden este felhangzik ez a számukra is egyre kedvesebb sláger.
Viszont most volt egy bökkenő. Túl halknak bizonyult az átszűrődő zene, mire a türelmetlen és kétségbeesett brit katonák közül az egyik, éppen levelet író főhadnagy hirtelen átüvöltött az ellenséges állások felé:
-Hangosabban, bajtársak!!!
És a brit kérést teljesítve a német rádiós szó nélkül ráadta a kakaót a dalra. A valószerűtlenül sötét sivatag a valószerűtlenül tiszta, csillagos afrikai égbolt alatt pedig legalább két percig visszhangozta a Lili Marleen-t.
Természetesen ennek az egyébként eredendően meglehetősen butácska dalnak érdemes megismerni az előtörténetét, illetve az utóéletét is, hiszen talán egyetlen ehhez hasonló dalt nem tudunk említeni a XX. század véres történelméből, mely ellenséges vonalakon áthatolva valamiféle közös nevezőre tudta hozni a harcoló feleket. Legalábbis ideig-óráig. Az utóélete pedig azért is érdekes, mert mind a nácik, mind a kommunisták betiltották annak idején ezt a dalt. Na de ne szaladjunk még ennyire előre.
Történetesen 1916-ban, egy középszerű költő, író és szerkesztő, bizonyos Hans Leip ír egy verset, Az ifjú őrszem dalát (Lied eines jungen Wachtpostens), mely amolyan érzelgős módon közelíti meg az első nagy háború hangulatát. Leip-nek egyszerre két szeretője is van ekkoriban, az egyiket Lilinek, a másikat Marleennek hívják, innen a mű sokatmondó címe. A versnek különben nem is lesz ekkor még semmilyen különösebb viszhangja, hiszen arra pontosan két és fél évtizedet kell várnia Leip-nek.
Történetesen 1939-ben valahogyan előszedik a verset és egy Norbert Schulze nevű zeneszerző megzenésíti Leip szövegét, majd egy harmatgyenge szubrett, bizonyos Lale Andersen zenei kísérettel lemezre énekli a dalt. De ekkor bizony még mindig nem történik semmi komoly siker, mely sikerre egészen Belgrád 1941-es német megszállásáig várni kell.
Ekkor ugyanis a belgrádi rádiót lefoglalja a wehrmacht a saját céljaira, hogy innentől kezdve Európa jelentős területére valamint a Földközi tenger medencéjébe sugározza adásait. Természetesen a frontkatonákat időnként szórakoztatni is kell, úgyhogy a Soldatensender Belgrad úgy oldotta meg a kezdeti nehézségeket, hogy egy hadnagy által Bécsből hozott kisebb hanglemezgyüjtemény darabjaiból kezdték válogatni a zenei anyagot. Ezek között volt az a bakelitlemez is, mely a Lili Marleen-t is tartalmazta.
A Lili Marleen pedig úgy került adásba minden este tízkor, hogy a katonák és családtagjaik leveleit beolvsaó szpíker zárásként Az ifjú őrszem dalát adta be. Ezáltal teljesen spontán módon olyan érzelmeket váltott ki a frontkatonákból a dal, hogy hamarosan valódi slágerré vált mind a frontokon, mind a hátországban és érdekes módon nem csak a németek, hanem bizony a szövetséges katonák körében is.
Természetesen hamar jött a válasz a náci vezetés részéről, hiszen személyesen a propaganda miniszter, Joseph Goebbels tiltatta le ezt a dalt a belgrádi rádió -és minden más rádió- adásából. Persze a dal ekkor már olyan népszerűvé vált, hogy azt sehogyan sem lehetett megakadályozni, hogy bárokban, frontszínházakban és egyéb „nemhivatalos” helyeken ne játszák tovább a Lili Marleen-t.
Igen ám, de mivel a szövetséges katonák körében is tarolt a Lili Marleen népszerűsége, el kellett készíteni a dal angol verzióját is, melyet első alkalommal egy bizonyos Anne Shelton énekelt fel, melyet alább meg is hallgathatunk. Érdekes megfigyelni a kissé szvinges stílváltást.
Természetesen a fordítási láz nem állt meg az angol verziónál, hiszen lefordították szinte minden európai nyelvre, így magyarra is, mivel a sláger népszerűsége oda-vissza szárnyalt a szövetséges és a tengelyhatalmak eddig áthatolhatatlannak hitt frontvonalai fölött, valamint a megszállt és a semleges országokban is egyaránt népszerűvé vált. Néhány szövegváltozatot -köztük a magyart- feltétlenül érdemes elolvasni ezen az oldalon, továbbá jónéhány eredeti hanganyag, így a magyar is meghallgatható egy másik oldalon.
És akkor most kell megjegyeznem egy fontos alapigazságot a Lili Marleen-el kapcsolatban. Igazán naggyá ugyanis Marlene Dietrich tette ezt a harmatos kis dalt a háború alatt, melyhez nagyban hozzájárult a díva különleges személyisége, valamint előadói tehetségének nagyszerűsége is. Továbbá azt is meg kell jegyezni, hogy Marlene Dietrich ekkor már évek óta az Egyesült Államokban élt, ahonnan még Goebbels külön hívására sem volt hajlandó hazatérni, hiszen eredendően undorodott a náciktól. Ennek a hazatérésnek az elmaradását különben a németek igazából soha nem bocsátották meg az élete végéig berlini identitását hangsúlyozó színésznőnek.
De térjünk vissza a háborúra, hiszen valójában Marlene Dietrich volt az első díva, aki fogta magát és elment a hadszinterekre frontharcos katonáknak énekelni, ráadásul mindezt szövetséges, pontosabban amerikai oldalon tette. Repertoárja egyik legfontosabb darabja - a Boys In The Backroom mellett- bizony a Lili Marleen volt, természetesen angol nyelven.
Sőt, Marlene Dietrich olyannyira komolyan gondolta ezt a szerepét, hogy beállt katonának a U.S. Army kötelékébe és valójában katonai rangban kísérte előadásaival a frontvonalak változását.
Most pedig Dietrichről kanyarodjunk kicsit vissza a Lili Marleen utóéletére is, hiszen a háború után töretlen maradt a népszerűsége a nyugati világban. Erre a legjobb példa hogy mind Lale Andersen, mind Marlene Dietrich előadták számtalan alkalommal még idősebb korukban is ezt a dalt, Dietrich persze ekkor már németül is.
Egyedül a vasfüggönyön inneni oldalon volt egészen más a helyzet, ugyanis amikor lement a roló, az összes kommunista országban betiltották a Lili Marleen-t, mondván ez egy náci induló. Mondták ezt az elvtársak egy Goebbels által személyesen letiltott dalra! Viszont ebben a történetben az a legszomorúbb, hogy Magyarországon a mai napig léteznek ehhez hasonló hangok a Lili Marleen kapcsán, nyilván a politikai korrektség mindent anulláló szándékával és -gondolom- a kibeszéletlenség fenntartásának a szándékával is.
Egyébként mindenkinek a figyelmébe ajánlom Rainer Werner Fassbinder 1981-es, Lili Marleen című filmjét, Hanna Schygullával a főszerepben. Ez a film talán a kétkedőket is meggyőzi eme sláger valódi jelentőségéről, illetve üzenetéről, egészen pontosan arról, hogy egy mocskos háború ellenére hogyan képes egy látszólag ártatlan és giccses dal különleges szerepet betölteni a kortársak és az utókor életében egyaránt.
Végezetül ahogyan egy valós tényeken alapuló, általam kitalált történettel indítottam ezt az írást, most be is fejezem egy teljes egészében valós kis történettel, melyet személyes elmesélés alapján hallottam többször.
Valamikor a hatvanas évek végén járunk egy szász kisvárosban, nem messze a lengyel határtól. Egy későnyári vasárnapon, az istentisztelet befejezése után még sokan beszélgetnek a templom elötti gótikus kis téren, majd lassan szétszélednek az emberek. Az egyik családdal -és azok barátaival- tart egy magyar vendég is.
Az ebéd elfogyasztása után a sokszáz éves kis családi ház gótikus boltozatú nappalijába vonul a társaság kávézni és beszélgetni. Történetesen nagyon jó hangulat alakul ki és egyszer csak felpattan székéből a családfő -egy korosodó irodalomtanár- és megszólal: -Most eljátszok nektek valamit. Majd odalép az ablakokhoz, lehúzza mindenhol a redőnyt és leül a Förster zongora elé. Halkan, de nagyon halkan eljátsza és elénekli a Lili Marleent.
forrás: http://en.wikipedia.org/wiki/Lili_Marlene
Utolsó kommentek