Nemrég úgy döntöttem, hogy folytatom. Vagy legalábbis kísérletet teszek a folytatásra, noha igazából soha nem hagytam abba a blogolást. Erre egyébként itt is található némi bizonyíték. Úgy gondolom ugyanis, hogy ha nem is teljesen tiszta lappal – persze ez nem is feltett szándékom – de egy új bloggal megkísérelek valamiféle folytatást. És ha nem is olyan rendszerességgel és nem is mindig olyan olvasmányosan mint eddig, de időnként bizonyára meg fogok nyilvánulni ama bizonyos új felületen is. Annál is inkább így gondolom, mivel néhány hete, pusztán kíváncsiságból megnéztem a TájKép elmúlt közel másfél éves statisztikai adatait, s meglepődve tapasztaltam, hogy jelenleg is igen látogatott a blog. Főként annak tudatában jó érzés mindezt látni, hogy a TájKép mindenkor egyszemélyes és meglehetősen szubjektív hangvételű vállalkozásnak számított. 

Teljesen véletlen, hogy egy nap híján pontosan öt évvel ezelőtt írtam meg az első posztot, amit aztán még további száz írás követett. Van közöttük kimondottan személyes kedvenc és akad közöttük olyan is, melyet külső hivatkozásokról napi rendszerességgel, többen is olvasnak. Idővel egyébként rendszeresen kerültek posztjaim az Index címlapjára is, ami szélesebb körben is ismertté tették írásaimat, no meg az sem volt elhanyagolható változás, hogy évekkel ezelőtt az akkori Reakció – jelenleg Mandiner – blog is a szerzői közé hívott. Emellett fontos tény, hogy a blogolásnak köszönhetően jónéhány személyes ismeretségre is szert tettem. 

Egyszóval – és anélkül, hogy most számvetést végeznék – köszönöm minden eddigi és elkövetkezendő látogatónak, illetve olvasónak és hozzászólónak a közreműködést, valamint a folyamatos jelenlétet, s ezúton invitálok a továbbiakban minden érdeklődőt a tauglich blogra.

A többit pedig majd meglátjuk.

  Az első hírek rideg tényszerűséggel és röviden számoltak be Makovecz Imre, a kedden 76 éves korában elhunyt építészmérnök halálhíréről. A szinte tapinthatóan döbbent csend után már aznap megjelentek az első nekrológok, melyek politikai oldalak vérmérséklete szerint foglalkoztak az elhunyt építész szakmai és szellemi örökségével, többnyire kiemelve azt a letagadhatatlan tényt, hogy Makovecz Imre belföldön és külföldön egyaránt a legismertebb és a legnagyobb hatású kortárs építészünk volt.

  De ki volt valójában Makovecz Imre? Ahogyan egykori tanítványa, Ertsey Attila írja a pályatársak megemlékezései között: „Majd jönnek a magyarázók, az értelmezők. Reneszánsz ember volt? Mester-típus? Népies volt, vagy „New Age”-es? Pogány gnosztikus? Szabadkőműves, sátánista? Magyarkodó, vagy kozmopolita? Náci vagy zsidóbérenc? Hadd mondják. Őt ez nem érdekli.”

A szoknya (olaj, vászon, 70x60 cm, 2005)

 
  Különös, már-már otthonos érzések kerítik hatalmába az egyszeri látogatót, amikor belép a Műcsarnok esős nyári napokon meglehetősen félhomályos klasszicizáló kiállítótereibe. A nagyméretű falfelületeken hatalmas térközökkel kiállított sötét tónusú festmények függenek magukhoz vonzó magányukban, melyet különösen vonzóvá tesz a felülről érkező,  intimitást biztosító természetes megvilágítás.  
Otthonos lehet az érzés, hiszen a kimondottan sötét tónusú festményeken a kortárs képzőművészeti szcénának meghökkentően ellentmondó klasszikus portrékra és zsánerjelenetekre leszünk figyelmesek. Azonban a képek elé, azok aurájába lépve újra meghökkenünk. Itt semmi sem a hamisan értelmezett múltról, a súlytalan nosztalgiáról és a ma oly divatos, többnyire mégis parvenü akadémista festészeti kifejezésmódról szól, éppen ellenkezőleg.   

*az OFOTÉRT szlogenje az 1970-es évekből

2011. január 7-én 18 órakor „Pajtás” címen kiállításom nyílik Budapesten, a Kolta Galériában.

Évek óta kutatom a fotográfia és a képzőművészet határterületét, valamint azokat az archaizáló fotográfiai képalkotó eljárásokat, melyek segítségével reflektálok a korra, melyben magam is élek. Fotográfiáim tehát nem a múltat kívánják megidézni, hanem a jelent akarják archaizáló eszközökkel megmutatni. A kiállításon látható fotók az ötvenes-hatvanas évek jellegzetes magyar boxgépével, a vasfüggönyön inneni világ egyik emblematikus darabjával, a Gamma Művek által gyártott Pajtás fényképezőgéppel készültek a 2000-es évtized utolsó éveiben.
A megnyitón Baki Péterrel, a Magyar Fotográfia Múzeum igazgatójával, fotótörténésszel fogok beszélgetni. Az eseményre minden olvasót szeretettel várok. Bor is lesz, méghozzá Szekszárdról.

Helyszín, nyitvatartás:
Kolta Galéria
1053 Budapest, Ferenciek tere 7-8. (bejárat a Kárpátia étterem mellett: III. lépcsőház, II. emelet)
A kiállítás 2011. február 4-ig látogatható, munkanapokon 10-17 óráig.

6.00 óra Zenés ébresztő: Fel-fel vitézek a csatára.

6.15 Reggeli torna: Futás bőrönddel a pincébe és vissza helybenjárás.

6.30 Zenés műsor a harcba  induló dolgozóknak: Csin-bum zenekar játszik.

7.00 Lapszemle: a Népszabadság el nem égett példányaiból adunk szemelvényeket.

7.15 Szórakoztató zene: közben fegyverropogás, ágyúdörgés.

8.00 Hírek: Rémhírek.

8.30 Operarészletek: bevonulási induló, előadja 20 hadosztály, vezényel Bulganyin, közreműködik az ÁVH zene és fegyverkara, szólót énekel Münnich Ferenc.

10.00 Óvodások műsora: A nyugati segítség. Mese, előadja Eisenhower bácsi.

10.30 Úttörő híradó: Maléter-hadvezető bajtárs az iskolásoknak utasítást ad a benzines üvegek használatára. Ismerteti a géppisztoly szerkezetét, egy óra
próbaidő 30 tank, 200 ruszki áldozat.

12.00 Pontos időjelzés: A következő ágyúlövés pontosan tizenkét órát jelez.

12.15 Olimpiai hírek: magasugrás, győztes Sztálin, szabadugrás: győz Magyarország, egy szobor, nyolc kötél este 6-1-ig. Céllövészet: győz Szovjetunió baklövésben, összeállítás: Hruscsov, Malenkov, Bulganyin, Szuszlov, Sepilov.

13.00 Komoly zene: Sztálinorgonán játszik Zsukov.

14.00 Időjárás jelentés.

14.30 Szív küldi szívnek: Egy barna kislány egy szőke páncélosnak, úgy várlak speciális okból. Az ENSZ küldi a magyar népnek: nem tudok én néked, csak virágot adni.

15.00 Falurádió: Hasznos tanácsadás a gazdáknak, hogy kell az élelmet elásni a kert végében.

17.00 Tánczene: Gitáron játszik a felkelők hada, táncol a szovjet páncélos együttes.

19.00: Jó estét gyerekek. Barrikádon vagytok már?

20.00 Kádáréknak üzen a nép.

20.30 Népi játékok: Kinn a Kádár, benn a Farkas. Ki a Nagyot megbecsüli, az az Aprót megérdemli. Ki korán kel az felkelő.

21.00 A szabadságharcosok népi együttese gitározik, Kádár, Piros, Apró, citerázik.


szöveg forrása: http://magyarmuzeum.org/uploaded/images/20041021-003214_0.jpg

Városnéző turisták a Gellérthegyen. 1930-as évek

„(...) ma árvalányhajas (Nagy-) Magyarországról álmodozók vannak, akik viszont azóta sem tudják megbocsátani a szabadelvű sokszínűséget, és azóta sem ismerik a nagyvárosi lét pozitívumait, meg szocialista egyenlősítők, akik gyűlölik a nagypolgári pompát és gazdagságot."

(Tallián Miklós a Komment.hu-n)

Tallián Miklós nemrég olyan témához nyúlt meglehetős magabiztossággal, melyhez nyilvánvalóan nem ért. És ez még a kisebb gond. A nagyobb baj inkább az, hogy írásának Budapest múltját elemző, valamint jövőjét féltő részei azon túl, hogy hiányos ismeretekről vallanak, egyben szelektív és meglehetősen koncepciózus gondolkodásról is tanúskodnak.

A Komment.hu-n, Budapest, nyílt város címen olvasható írás felütése a közelgő helyhatósági választások kapcsán a Budapest bevételéért induló teljes politikai palettát vádolja azzal, „hogy még összeadva sem érik el azt a színvonalat, hogy tisztességes budapesti polgár egyáltalán figyelemre méltassa őket”.  A fekália maszatolásának minősített esete után Tallián a súlytalan nosztalgiázás buktatókkal teli kanyargós útjára téved, így szükségét éreztem annak, hogy a szerző néhány gondolatára az alábbiakban reagáljak.

2010. július 7-én nyílt Hossala Tamás fotográfus kiállítása a budapesti K.A.S. Galériában. Az esemény rendhagyó volt abban az értelemben, hogy az anyag csak azon a napon, néhány óráig volt látható. Ezzel az eseménnyel a kiállításnak helyt adó galéria is örökre bezárt.
Gulyás Gyula szobrászművész néhányunknak mestere és atyai jóbarátja volt, akinek a szakmai dolgok mellett emberileg is nagyon sokat köszönhetünk. Hossala Tamás kiállításának sem volt más szándéka, minthogy megidézzük Gyuszi emlékét és hogy néhány órára újra együtt legyünk, ahogyan régen is.
Hossala Tamás egy évtizeden keresztül, 1999 és 2008 között folyamatosan fotózott a Várkert bazárban található műteremben. A kiállított fotók ebből az anyagból adtak válogatást.

Az alábbiakban a megnyitón elhangzott szövegem olvasható néhány, a kiállításon is szereplő fotó társaságában.

„A közgondolkodásban az emlékműszobrászat olyan, mint a futball: mindenki jobban ért hozzá -a közember, a politikus, az önkormányzati képviselő-, mint akinek ez a szakmája. És ahány hozzá- és beleszóló, annyi vélemény.”
(Körösényi Tamás, napokban elhunyt szobrászművész véleménye egy interjúban)

Az elmúlt hetekben újra felpörgött a vita a Parlament északi homlokzatával szemben található Károlyi-szoborról, annak eltávolításáról, illetve élőlánccal történő megvédéséről. Természetesen a most egymásnak ütköző érvek és ellenérvek nem a nevezett köztéri szobor alkotói minősége körül bontakoztak ki, hanem sokkal inkább a „vörös gróf” mítoszának védelmezői és a létező szocializmus évtizedeiben kialakult történelmi tabukat különféle irányokból döntögetők között feszül. Azon túl, hogy Károlyi Mihály szobrának jelenléte valóban problematikus a Parlament környékén, most tekintsünk el a pro és kontra érvek ismertetésétől, hiszen a szobor kapcsán kialakult csörte jóval túlmutat az első köztársasági elnök személyének és tevékenységének megítélésén. A vita olyan akkut honi társadalmi, esztétikai és művészeti kérdéseket is a felszínre hozott, melyek az utóbbi közel egy évszázad magyar emlékműszobrászatának folyamatosan felszínre törő problematikáját érinti.

Felvetődik a kérdés, hogy a romantika, a historizmus, illetve az eklektika korszakában, tehát a XIX. század második felében gyökerező hazai emlékműszobrászat mennyiben tekinthető tisztán a művészet részeként, illetve mennyiben értelmezhető egy adott korszak, egy adott politikai rendszer nyomhagyásaként. Rögtön adódnak a következő kérdések is: egy emlékmű és rajta keresztül az emlékmű állíttatója mikor vív ki magának közmegbecsülést, vagy éppen teljes megvetést? Egy köztéren álló emlékmű mitől lehet megosztó és mikor hordozhat koherens értékeket egy nemzet számára?  A kérdések közben arról sem feledkezhetünk meg, hogy a szoborállítások és szobordöntések rituális gyakorlata a kollektív történelmi tudat meghatározásához, vagy éppen eltörléséhez, meghamisításhoz, vagy éppen a hamis állapot megszűntetéséhez nyújtottak és nyújtanak segítséget.
A XX. századi magyar emlékműállítások gyakorlata a különféle politikai rendszerek térfoglalásról, bizonyos esetekben azok visszafoglalásáról szólt, hogy a megszerzett területen egy adott politikai hatalom, szerencsés esetben egy koherens nemzeti eszme kvázi szakrális terei jöjjenek létre. Lényegileg ez a gyakorlat 1990 után sem változott, sőt a folyamat jelentősen felgyorsult és köztereinken egyre kaotikusabb képet eredményez.

2010. június 2., valahol Magyarországon.

Tokány és tejberizs címen a Magyar Gasztronómiai Egyesület nemrég meghirdette a Czifray versenykurzus harmadik fordulóját, melyet a Bűvös szakács tett közzé.
Miután régóta foglalkoztat a polgári magyar konyha felélesztésének mindenféle lehetősége, ezért úgy döntöttem, hogy amatőr kategóriában -immár másodszor- újra nekiugrok a feladatnak. Ráadásul létezik a családunkban egy generációról generációra hagyományozott szarvasragu recept, mely véleményem szerint minden további nélkül beleillik a mostani kiírásba, úgyhogy jöjjön a harmadik  fordulóra benyújtott pályázati anyagom szövege.