Képvadászat X.
Akár a hirtelen jött üdítő nyári zápor, úgy tolultak elő az eszmélő kamaszkor legszebb nyári emlékei, mely emlékeknek -vagy tán impulzusoknak- egy BAZ-megyei művésztelep vissza-viszatérő alkotójaként részese lehettem a 90-es évek első felében. Noha ezek a fotográfiák -melyeket egyébiránt Mormogi Papa küldött- természetesen nem ifjúkorom helyszínei, mindazonáltal az itt látható különféle enteriörök és exteriörök az ország bármely pontján megtalálható műintézetekkel könnyedén behelyettesíthetők minden komoly szakember számára. Ebből kifolyólag Mormogi Papa fotói az alant sorjázó emlékek hű illusztrációiként fognak most beteljesedni.
Ilyen értelemben igen otthonos közeggel állunk majd szemben, mivel nem lesz itt szó semmilyen hamis retró érzésről, hiszen ezek alapján a fotók alapján könnyedén megállapíthatjuk, hogy Magyarországon az idő nagy valószínűséggel két-három évtizede exponálódott, sőt mára már súlyosan túl is exponálódott. De hagyjuk most a haszontalan fotótechnikai szakmázást, inkább horgonyozzunk le néhány méghaszontalanabb kamaszkori emlék megidézésénél.
♦
(...)Gasper blogger tizenhét éves, amikor rádöbben, hogy a bombanők is tudnak orbitálisat szellenteni.
A revelációként ható felismerés BAZ-megyében éri a 90-es évek legelejének egyik tikkadt júliusi koraestéjén, amikor egy abaúji nagyközség (hivatalosan város) műintézetében, a Hernád eszpresszóban -a helyi népnyelvben a két felszolgálónő miatt csak Négycsöcsűként emlegetett késdobálóban- Gasper blogger elindul a férfiaknak kijelölt mellékhelység egyik pisszoárja felé, kisdolgozás céljából.
Pedig Gasper blogger számára már-már elérhető közelségbe került az áhított nő, egy svájci fogorvos kimondottan csinos tizenkilenc éves leányának személyében. Igen ám, de a nagyritkán rózsásnak igérkező sorsot bizonyos architekturális (és egyéb) tényezők kegyetlenül át tudják írni, s így történt mindez azon a bizonyos nyári délutánon is, amikor Gasper bloggerrel egyidőben nevezett nőszemély a női klozet felé távozott. A Hernád eszpresszó férfi és női wc-je -noha nem koedukált- a mennyezet felé nyitott így bizonyos eseményekről -például bizonyos hangrobbanásokról- mindkét fél könnyedén és első kézből értesülhet. Sajnos a mindig éber Gasper blogger a női wc-ből átszűrődő impressziók tekintetében éppen rosszkor volt rossz helyen, így dolgavégezetlenül, a pultnál történő rapid fizetés után amolyan angolos módi szerint hagyta maga mögött az áhított -s mit sem sejtő nőt-, valamint magát a műintézetet, hogy a város másik pontján található Kétcsöcsűben megtalálja önfeledten italozó barátait(...)
(...)az abaúji nagyközség (hivatalosan város) igen gazdagon volt ellátva búfelejtőkkel, így könnyedén lehetett az éppen uralkodó hangulatnak megfelelő műintézetet választani. Katzenjammer idején -mely mindennapos jelenség egy magára valamit is adó művésztelep esetében- a Sarok söröző bizonyult a legjobb választásnak. A Sarok volt a komoly hely, az urbánus lét bizonyítéka és kvintesszenciája. Példának okáért ebben a műintézetben mérték a legfrissebb csapolású Borsodit, melynek korsója kerek 28 pengő magyar inflációs forintba került az Antall-kormány félidejének tündöklő nyári napjaiban, amikor egy hónappal vagyunk az elhíresült Csurka-dolgozat publikálása elött, mely írás honi pszeudoliberálisaink megalapozott véleménye szerint az első heveny horthyfaszista csapást mérte az egyébként is sokat szenvedett hazára.
De hagyjuk is a kontextusba helyezést, inkább nézzük azt a Borsodit! Egy frissen csapolt hűvös Borsodinál ugyanis nincs jobb dolog a világon, amikor az embernek másnapos problémái adódnak. Annál szívet melengetőbb látvány nincs is, amikor a harmattól gyöngyöző korsó üvegfalán legördülnek az első kövér cseppek, majd prológ gyanánt a sör tetején ülő szép fehér vastag hanzliba kortyolhatunk egy jóízűt. Ilyenkor az emberen végtelen nyugalom lesz úrrá, még azzal a tudattal is megbékél, hogy az apósa nagy valószínűséggel nem egy Basel városában magánpraxist űző helvét fogorvos lesz.
De nincs sok időnk foglalkozni a sors kifürkészhetetlen bugyrainak a kutakodásával, hiszen Gasper blogger és Laca kollégája asztalánál egy hatalmas méretű szép kerek, dinnye formájú, bronzos árnyalatú meztelen férfihas tűnik fel, pontosan szemmagasságban. A hirtelen támadt földi jelenség még nem is lenne olyan kizökkentő hatású ebben az otthonos miliőben, amennyiben nem lennének olvashatók azon a hason bizonyos feliratok is. Márpedig erre a hatalmas hasra két tőmondat van tetoválva, szép nagy nyomtatott betűkkel, balról jobbra haladva a köldök közbeiktatásával a következők szerint: ÉHES! KOROG!
A hirtelen támadt jelenés hatására még a közeli Baktakékről elszármazott Laca komám egyébként folytonosan tikkelő szeme is kikerekedik egy pillanatra, hogy aztán felocsúdva a meglepetés bénító hatása alól, megkeressük a hashoz tartozó fejet is.
Nagyon keresgélni sem kell, hiszen a fej azonnal megszólal, így egyértelművé válik tekintetünk vonzása a hang irányába:
-Üdvözlöm a művész urakat, meghoztam a gyantát! - szólalt meg határozottan a fej, melyhez egy kackiás nagy bajusz is tartozott, meg egy széles karimájú fekete kalap, amilyenhez hasonlót az erdélyi gábor cigányok is hordanak. Persze rögtön csörrent a tantusz a bűvös gyanta szó kapcsán, hiszen napok óta az volt a helyzet, hogy a művésztelep grafika szekciójának elfogyott az aquatinta készítéséhez elengedhetetlenül szükséges alapanyag, a gyanta. Az aquatinta technikájának ismertetésével most nem is untatnám a nyájas olvasót, elég legyen Francisco Goya munkásságára utalni, aki a festészet űzése mellett előszeretettel alkalmazta ezt az egyébként lenyűgöző sokszorosított grafikai eljárást is, melynek egyik szembetűnő sajátossága, hogy egészen finom árnyalatokat hozhatunk létre munkánk során.
A bűvös gyanta a pampák kellős közepén -ahol többnyire nem áll a puhapöcs városi művész rendelkezésére egyetlen művészellátó üzlet sem-, végül úgy ért célt a fent leírt módon, hogy előzőleg drótoztunk egy helyi cigány konyhásnénin keresztül, hogy ugyan érdeklődje már meg a helyi zenészvilágban, hogy nincs e eladó gyanta. Erre mit tesz a Jóisten, két napon belül akadt egy brácsás a városban -aki nem férve a bőrébe a hatalmas örömtől, hogy művészkollégákon segíthet- örömmel küldte el unokatestvérén [ÉHES, KOROG] keresztül jelképes összegért a vonójához használt gyantát(...)
(...)Gasper blogger minden nyáron a művésztelep fotószekciójának tagjaként igyekezett kiheverni az iskolai tanév fáradalmait. Ilyen értelemben fontos feladatokat látott el, úgymint lehetőség szerint szert tenni csinos barátnőkre az ifjú kolleginák körében, valamint éjszakánként gyakran konfliktusokat kezelt a kakaskodó HVCS-k [helyivagánycsávók] és a művésztelep izgága - és gyakran arcozó- művésznövendékei között. Ezen kívül Gasper blogger előszeretettel tudatta ifjú kollégáival az esti szeánszokon, hogy hogyan is kell a dolgokat feketére festeni, valamint hogy mire érdemes pörgetni a kolleginákat. Azért a bokros teendők mellett időnként fotózásra is jutott idő, úgyhogy az önfényezés áfiuma helyett ejtsünk erről a foglalatosságról is pár gondolatot, méghozzá az aludttej tükrében.
Példának okáért a város peremvidékén feküdt az úgynevezett cigánysor, ahol az évek során komoly helyismeretre, valamint számtalan emberi kontaktusra tettünk szert. Egyébiránt ezt a bensőséges viszonyt a fotószekció vezetőjének -kiváló magyar filmoperatörnek- az aludtej iránti szeretete táplálta.
Történt ugyanis, hogy az első művésztelepek egyikén szociográfiai célzattal bevettük magunkat az említett cigánysorra azzal a megalapozott szándékkal, hogy lefotózunk mindent, amit a fényérzékeny emulzióra érdemesenek találunk. Igen ám, de egy magára valamit is adó cigánysoron nem úgy működnek a dolgok, hogy odamegyünk, aztán kedvünkre fotózunk, úgyhogy hamarosan a helyi vajda portáján találtuk magunkat, akinél előzetese egyeztetés után megkaptuk a zöld utat a fotózáshoz. Innentől kezdve minden évben lejelentkeztünk a főnöknél, majd halálbiztos mentelmi jogunk tudatában kedvünkre fotografálhattuk a tájat, valamint az abban mocorgó staffázsfigurákat. A vajdának egyetlen kikötése volt, mégpedig az, hogy évről évre fotografáljuk végig egyre gyarapodó családját. Ezt a megtisztelő feladatot minden évben egy újdonsült szekciótagra -amolyan kopaszra- bíztuk, mélyvíz gyanánt.
Persze a lényeg az aludtejen volt! Történetesen a cigánysor vége felé -hogy, hogy nem- élt egy népes magyar család, akik minden évben aludttejjel és friss kenyérrel várták a teljes fotószekciót. Ezeken az alkalmakon szépen megterítettek az udvaron, a nagy diófa tövében egy asztalt, amit körül űltünk -kivéve Gaspert, aki nem eszik aludttejet-, majd beindult a szeánsz: minden alkalommal egy szép nagy piros zománcozott vájlingban megérkezett az asztalra az aludttej, hozzá a friss ropogós kenyér, amire a többség illő módon rávetette magát, kivéve az említett Gaspert, valamint néhány finnyásabb városi lánykát.
A vendégségért cserébe pedig mindent lehetett fotózni, amit csak akartunk: a családfő legszebb lányától kezdve a kiskacsákon át a dagonyázó disznókig, illetve a köhögő öszvérig mindent, ami a portré, az esszé és a szociográfia kategórájába csak belefért. Mondhatnánk úgy is, hogy e sorok írója számára a szociofotografikus tapasztalatok megszerzésének rögös útja nyílegyenesen az aludttejen keresztül vezetett(...)
♦
Amilyen hirtelen a közepébe csaptam a dolgoknak, most olyan hirtelen fel is függesztem a haszontalan emlékek véletlenszerű megidézését, hiszen maguk a fotók is elfogytak. Ezzel együtt hálás vagyok Mormogi Papának, hogy mostani küldeményével eszembe juttatott egy-két olyan régi momentumot, melyekről már régen úgy gondoltam hogy valahol magam mögött hagytam őket az egyre csak homályosodó múlt ködébe veszve. Köszönet érte, hogy ezek az élmények most újra előjöttek.
Utolsó kommentek