Roadmovie következik. Fapados változatban.
Úgy alakult mostanában az életem, hogy elég gyakran teszem meg az utat Budapest és Békéscsaba között. Meg ugyanazt visszafelé is. Ráadásul gyakrabban járok vonattal, mint autóval. Ilyenkor aztán bőven van időm olvasgatni, meg nézelődni kifelé az ablakon. Már ha kilátok rajta.
Akkut, még meg sem született generációkat érintő problémákról szeretnék most röviden néhány gondolatot megosztani egy két és fél órás vonatút tükrében.
Ugyanis amennyire tudok két óra alatt graffitiket gyüjteni a fővárosban, ugyan annyira tudok egy két és fél órás vonatozás alatt sufnikat röptében lekapni. Éppen ezért nem átfogó képet fogok most itt írni, csak érintem a problémát, azaz a magyar vidék jellegzetes átlagimázsát, legalábbis azt, amelyik összekapcsolódott a vasútvonalakkal. Ugyanis mehetnék én vonattal más irányba is, körülbelül hasonló kép fogad, esetleg több a domborzat. A fotók minőségéről még annyit, hogy az itt látható képeket egy automata géppel fotóztam, de úgy gondolom, hogy a fotók milyensége csak alátámasztja azt a hangulatot, melyben részem volt múlt hétfőn. Előre jelzem fővároson kívül élő felebarátaimnak, hogy nem népi-urbánus vitát igyekszem gerjeszteni, ugyanis Budapestről a lehető legrosszabb a véleményem. De hát ennek a vonatútnak csak a töredéke a fővárosi szakasz. Egyébként is az az igazság, hogy jó ideje sokkal jobb élményeim vannak a vidéki emberekkel, mint a fővárosi átlagprolival. Ez a véleményem akkor kezdett kialakulni, amikor három éve született a lányom és hát az az igazság, hogy nem kisgyerekes családoknak való a főváros.  Sem mentálisan, sem egészségügyi szempontból.  Volt olyan, hogy úgy kellett kitépni a fickót a Combino üléséből, mert nem adta volna ám át magától a helyet egy állapotos nőnek.
Amikor befut velem Pegazosz Békéscsabára, olyankor megnyugszom, ugyanis tudom hogy egészen más emberekkel lesz dolgom. Na de most már elég a vidék dicséretéből, nézzük az árnyoldalakat is, amely mondjuk nem emberi vonatkozásokat fog érinteni, hanem a MÁV vonalak mentén fellelhető sufnikultúrát.
De ne szaladjunk ennyire előre, pörgessük vissza az időt mondjuk egy hétfő hajnali időpontra. Az már önmagában horrorisztikus hogy 05:23 van és én ott dekkolok a Keletiben a jegypénztár előtt, ahol egy feltünően csinos bögyös MÁV alkalmazottnál megveszem a retúrjegyet. A jelenség rögtön bearanyozza a hajnalomat, hiszen nem ilyenhez van szokva az ember fia, ráadásul úgy látom hogy kölcsönös a szimpátia. Na de ennél több nem történik, indulok a peron felé a négyes vágányhoz, ahonnan 5:45-kor indul a Budapest-Arad nemzetközi gyors. Ja még annyi, hogy business classon utazom, nem mintha az olyan elegáns lenne, de plüss ülések vannak és abba mégsem rohad bele az ember, mint a másodosztályú műbőrbe. Félreértés ne essék, ez a vonat nem IC, meg EC, de nem ám. Ez a vagon olyan, hogy mindjárt visszaröpít  vállvonogatóskacsingatóskádárjános nosztalgikus világába, csak még rárakódott a félresiklott rendszerváltás összes mocska.



Ahogy megyek ki a négyes vágányhoz éppen szembekapom a most beérkezett gyömrői személy teljes utazóközönségét. Az emberek tempósan sietnek kifelé a Baross térre. Folytogató, szar minőségű cigarettafüst felhője lepi be az egész emberi masszát. A hamuszürke szomorú arcok miközben munkába  indulnak, még megbeszélik az előző napi gagyitévés élményeiket, majd a holnap hajnali viszontlátás tudatában elköszönnek egymástól. Közben magamban megállapítom, hogy a Latin-Amerika szindróma már vastagon a valóságot jelenti kies hazánkban. Ugyanis az itt látható emberek nem vendégmunkások, hanem magyar átlagpolgárok voltak. Na de korai még a szomorkodás, ugyanis mindig van lejjebb és lejjebb és lejjebb...
Odaérek a vonatomhoz, megkeresem az egyetlen elsőosztályú vagont, majd felszállok. Egyből megcsapja az orromat a jellegzetes MÁV-os fémszag, ami napokra bele tud épülni az ember ruházatába. Nemdohányzó kupét keresek mert igaz hogy dohányos vagyok de nem szeretek dohányfüstben utazni, meg korán sose bírok rágyújtani. Az öt nemdohányzó kupéból egyet találok amelyik használható, a többiben vagy nincs fűtés, vagy le vannak szakadva az ülések, vagy nem lehet becsukni az ajtót, vagy nem lehet letolni az ablakot. Tisztának mondjuk relatíve tiszta mindegyik. Az a röhej, hogy hasonló pénzért igénybe vettem már a Svéd Államvasutak szolgáltatásait is és megállapítom, hogy zongorázni lehet a különbséget. És akkor nagyon finom voltam, úgyhogy megint megállapítom: Latin-Amerika.
Hat perc még az indulásig, addig igyekszem aklimatizálódni a kupémban. Kint a peronon erős bazmegelés folyik a kaller meg valami krampácsoló között. Annyira alpáriban nyomják, hogy igyekszem nem megfejteni egymásnak szánt, számomra erősen kódolt üzeneteiket.
Talán meglepő, de percre pontosan elindul a vonat. Egyébként meg március második hetében vagyunk, úgyhogy már szép kéken dereng az égbolt. Ehhez jön még az elindulás pillanatának az élménye, mely élmény egy vonatozó ember számára mindig valamiféle euforikus hangulatot gerjeszt. Anno ilyenkor rögtön kiugrottak az aluminiumdobozkából a rántott szeletek meg a koviubik, meg a vastag szelet fehérkenyér, hiszen a magyar ember a vonaton mindig nagyokat falatozott. Manapság pedig beéri a látványpékségekben kapható szeméttel. Én egyébként egy otthoni tejeskávéval vészelem át a hosszú utat, ugyanis hajnalban még nincs étvágyam.
Persze az indulással járó optimizmusom hamar alábbhagy, amikor az arcomba kapom Kőbányát. Szerencsére jön a kalauz, akitől megkérdezem, hogy vajon mikor érünk le Csabára. Ő séróból mondja a menetrendet, de hozzáteszi hogy nyugodtan rászámolhatok 15-30 percet. Latin-Amerika.
Az agglomeráció magasságában tartunk, amikor lekapom az Új Magyaroszág emblematikus településszerkezetét egy lakópark képében. Rögtön átvillan az agyamon, hogy vajon öt-tíz év mulva is ilyen népszerű helyek lesznek ezek a túlméretezett kutyaólak? A mediterránnak elkönyvelt típusok pedig külön tanulmányt érdemelnének, de ettől most eltekintek. A legjobbak pedig azok, ahol a bejáratnál sorompó van és portásnak nevezett biztonsági emberek jóindulatán múlik, hogy beenged vagy sem, amúgy meg legszívesebben belédkötne a csávó. Latin-Amerika.
Úgy döntök, hogy kicsit szunyókálok és a véletlenre bízom hogy mikor és hol készítek következőleg fotót. Ja, azt fontosnak tartom megjegyezni, hogy jóval több fotó készül az úton mint ami itt látható, de azokkal még komoly terveim vannak a képzőművészeti életben, úgyhogy az itt nem publikált dolgokat esetleg egy vernisszázs keretében fogom a közönségnek megmutatni.
Nem sokat tudok szundítani, mivel amikor felébredek még csak valahol Nagykáta és Újszász között tartok félúton. Viszont ez már igazi alföldi vidék. A szántóföldek már gyönyörűen zöldellnek, kétségtelenül itt van a tavasz. Egyébként végig az úton rengeteg őzet és vadnyulat látni mindenhol. Sőt néhol mintha a nyulak erős párzásnak indultak volna. Egy magamfajta férfiembernek ilyenkor -igazi infantilis módjára- széles mosoly húzódik az arcára. De becsszóra mondom, a nyuszikat meg sem próbáltam lefotózni.
Na aztán valahol a pusztában egy kis állomáson átrobogva lekaptam ezt a farakást és a mögötte lévő házsort. A dologból inkább a házsor érdekes, hiszen a farakás szépen katonásan van elrendezve. Amennyire tönkrevágták panelekkel a szocializmusban -így Magyarországon is- a városképek többségét, ugyan úgy ezekben az évtizedekben vesztette el a magyar vidék a különböző tájegységeire jellemző építészeti kultúráját. Hiszen ilyen kockaházakkal van tele a magyar vidék a Viharsaroktól a Kis-Alföldig. Rendes szocialista uniformizáció volt ez is. Jó, rendben van, elismerem hogy ez a dolog együtt járt a közművesítéssel is, hiszen bevezették a villanyt, a gázt meg a vizet. De nálunk szerencsésebb fejlődésű országokban ez nem jelentette az épített örökség, illetve annak hagyományának a  kinyírását. Gondoljuk csak el, hogy nézne ma ki Ausztria ha nem mennek ki tőlük '55-ben az oroszok. Lehetne menni síelni ilyen alpesi kockaházakba? Mert a Felvidéken példának okáért rengeteg ilyet, sőt panelt lehet látni a Tátrában. Arról nem is beszélve, hogy pontosan lehetett régen tudni, hogy melyik portán kik laknak: magyarok, svábok, tótok, stb. Nesze neked multikulturalizmus!
Ezzel együtt nem akarom bántani a vidéki kockaházak lakóit, hiszen nagyon sok takaros portát lehet köztük látni. Engem igazából az zavar rettenetesen, hogy a lényegi arcát vesztette el sok helyen a vidék, illetve a falu ezekkel az épületekkel. Hogy kézzelfoghatóbb legyen amiről itt írok, gasztronómiai kultúránkkal ugyan ez történt az elmúlt évtizedekben. Uniformizálódott. Pörkölt meg rántotthús. Szevasz. Viszont ha manapság trendi akarsz lenni, akkor főzzél "mediterránul". Extra szűz olivaolajon piríts(!) fagyasztott mexikói zöldségkeveréket. Csak az a gond ezzel, hogy a mediterránt mint jelzőt sokan úgy értelmezik, ahogyan a lakóparkokat is. Teljességgel hamis, vagy dilettáns módon.
És ha már panel, akkor el kell mondanom, hogy éppen most ér be a vonat Szolnokra, mely város sokkal többre lenne érdemes. Szolnok vonatról nézve igazi flash. 1984. De orwelli értelemben. Itt az ember ha eddig nem tette volna, akkor most biztos felébred. Igazi szocialista építészeti őskövület, legalábbis ami a vonatból látszik. Pedig jó adottságú hely. Ott folyik a Tisza meg a Zagyva. A környék élővilága nagyon gazdag. Van egy kiváló művésztelepe, van színháza. Csak hát építészetileg katasztrófa. És akárhogyan is nézzük az épített környezet alapjában határozza meg a benne élők életstílusát. Fotót most nem teszek ide, mivel helyet kell spórolnom a sufniknak. Sokat persze nem időzünk Szolnokon, hiszen így is tíz perc késéssel érünk be, pedig még csak félút környékén tartunk. Ahogy továbbindulunk hamarosan szinte belebotlunk a magyar vidék másik jellegzetességébe, egy garázssorba. Az ilyen típusú garázsok általában társasházak, vagy panelek környékén szoktak kinőni a földből. Az itt látható garázskultúra annyiban tér el az átlagostól, hogy láthatóan színvilágban próbálták elkerülni az egyébként elkerülhetetlen monotóniát. Pontosabban minden tulaj láthatóan a saját portáját csinosítgatja, anélkül hogy valamelyest is összebeszélnének az egységes arculat érdekében. Az előtérben látható mocsokra már nem is érdemes szót vesztegetni. Szintén jellegzetes tájképi elem (nem csak) a vasút környékén. Miközben elhagyjuk Szolnokot, de még nem érjük el Szajolt -ahol az a rettenetes vonatszerencsétlenség történt a '90-es években- máris meglátok egy következő jellegzetes portát. A kép azt hiszem magáért beszél. De az a Robur vezetőfülke nem úgy néz ki, mintha csak ideiglenesen fordították volna a feje tetejére. Most azért már elgondolkozom egy dolgon. Sok helyen jártam vonattal Európában és sok helyen láttam a vonat mentén kuplerájos dolgokat. Viszont egy országban sem volt ennyire tendenciózus a dolog, mint Magyarországon. Mondjuk Svájcban, Németországban, vagy Svédországban ilyet nem lehet látni. Olaszországban vagy Franciaországban már megjelenik a latinos kupi, de soha nem fajul a dolog a környezetszennyezés határáig. A balkánon lehet még kemény dolgokat látni, de a balkáni  redvának is van valami bája (lásd a Kusturica filmek világát). Nekünk kompországnak szerintem pontosan az a bajunk, hogy nem vagyunk sem eléggé nyugat, sem eléggé balkán, hanem valami se bűze se íze karakter nélküli világban létezünk. Legalábbis a dolgok jelenlegi állása szerint én ezt látom. Meg aztán milyen proli igénytelenség az, amikor valaki a saját háza tájáról ezt mutatja a külvilág számára. Én nem tudom, de jobb helyeken a vizuális környezetet ilyen mértékben szennyezőket keményen bűntetni szokás. Na nem baj, egyet megállapíthatok: ma Magyarországnak ez egy igen jellemző országimázsa. Gondolj még bele kedves olvasó, hogy ilyen sufnikban gyártják minálunk a nem feltétlenül illegális húskészítmények jelentős részét is. Meg aztán érdemes belegondolni, hogy az az ember amelyik ilyen körülmények között él, az a disznóját is hasonlóan vagy még rosszabb körülmények között tartja. Na most aztán amikor szegény állatot barbár körülmények között levágják, még meg is veszed a "finom" háztájit a pesti piacokon. Abban a disznótorosban benne lesz annak a szerencsétlen állatnak az összes szenvedése. Dúsítva némi kemikáliával, meg egyéb beazonosíthatatlan alkatrészekkel. Jól van, elismerem hogy némileg sarkosan fogalmazok, hiszen pont Békéscsabáról, ahonnan évek óta szerzem be a jófajta kolbászt, vannak igen pozitív tapasztalataim. Ott még készítik a kolbászt boldog disznóból. Csak hogy a Bűvszaki terminológiájával éljek.
Na de ennyit a háztáji dolgokról, ugyanis vonatunk sebesen robog tovább, mintha be akarná hozni eddigi késését.
Aztán vannak olyan sufnik is, ahol a házigazda teljes jóindulata érhető tetten a közvetlen környezete iránt érzett szimbiózis fontosságában. Ezeken a portákon egyfajta büszke rendezettség, tisztaság tapasztalható. Egy ilyen látványelemet találtam a mezőtúri állomás tőszomszédságában. Ha nem csal a szemem ez a türkizzöldre festett udvar egy hulladék telep lehet. Nyilván megfelel mindenféle EU szabványnak, erre kétes módon hívogató rettenetes színe is utal azt hiszem. Mert a fotón annyira nem látszik de ez a vasudvar vagy mi nemrég nyithatott meg a használtfém-bizniszben utazó nagyközönség számára. Persze a gond ott van, hogy ettől még tök tájidegen az egész dolog. Ráadásul attól hogy minden össze-vissza van hányva az udvaron, ezt még a türkíz színvilág nem fogja semlegesíteni, inkább odavonja a vonatozásban megfáradt utazó figyelmét. Hoppá. Lehet hogy ez a cél? Viszont annyit megállapíthatunk, hogy az udvar egyik határolófala egy régi parasztház, amely talán a tulaj édesanyjának a lakóhelye is egyben. De azért a háttérben sunyít a már megismert kockaház egy példányának palateteje. Itt legalább régi és új, azaz három "építeszetileg" besorolható architektúra találkozása érhető tetten.
A vonat továbbindul Mezőtúrról, ami azt jelenti, hogy megállíthatatlanul közeleg célállomásom, Békéscsaba. Közben a szokásos alföldi végtelen látható a vonatból, melyet csak néhány tanya elsuhanása tesz változatosabbá. Egyébként a magyar tanyavilág komoly dolog. A szomorú az, hogy már évtizedek óta elsorvadásra van ítélve, pedig igazi hungaricum ez a fajta település szerkezet. Én, mint egy fővárosi léhűtő mondom, hogy minden elismerésem megvan a tanyasi ember iránt. Mondom ezt úgy, hogy azért gyermekkoromban volt szerencsém eltölteni rövidebb-hosszabb időszakokat tanyasi környezetben. Na persze csak nyáron, szünidős célzattal.
A Hármas-Kőrös partján fekszik Gyoma. Pontosabban Gyomaendrőd, mert a kettőt, Gyomát és Endrődöt egyesítették a nyolcvanas években. A két település őslakosai ezt a mai napig sem igazán emésztették meg. Na itt van egy újabb élő példája az előző rendszer abszurditásainak. Ezzel együtt nagy élmény, amikor a vonat áthalad a Kőröst keresztező hídon. Az tényleg szép látvány, hogy aztán letargiába essünk, ahogy meglátjuk a vasút mentén épült négyszintes blokkházak látványát. Persze bent a városban szép részek vannak, de hát jelen esetben a vonatból szerzett tapasztalatokból tudunk véleményt alkotni. Azért annyit megjegyezhetünk, hogy távol esik innen is a parasztromantika.
Gyomáról is szinte repülőrajttal indulunk tovább és úgy néz ki hogy a pilóta összeszedte magát, mert szinte behoztuk a Szolnokig felgyülemlett tíz perc hátrányunkat. Most már csak Mezőberény állomás van hátra, úgyhogy ideje meglátogatni a mellékhelységet. A vagon egyik végében lévő wc-ből mandinerből kifordulok, ugyanis hatalmas kondenzcsíkot hagyott maga után egy anonim utastársam. Ilyenkor bezzeg minden szembejövő arcra a gyanú sötét árnyéka vetül. A vagon másik végével próbálkozom, de ott meg egy másik felebarátom szabályosan körbevizelte a fajanszot, a tócsába pedig érthető okok miatt nem kívánok belegyalogolni. Marad a másodosztály, ahol elvégzem rapidszükségletemet. Ilyenkor mindig azt a trükköt használom, hogy igyekszem lábbal vagy könyökkel nyitni és csukni az ajtót. Szerintem érthető és elfogadható ez a módszer ebben a szituációban.
Viszont elérjük Mezőberényt, melynek nagyon hangulatos historizáló vasútállomása van még a daliás időkből. Megjegyzem, Mezőtúré is nagyon jól nézett ki, amolyan monarchia időkből származó típusházzal, hiszen a monarchia területén négy-öt féle típusból építették a kisebb-nagyobb vasútállomásokat. A mai napig Észak-Olaszországtól Ausztrián át Horvátországon és Magyarországon keresztül Cseh- és Lengyelország déli részéig megtalálhatóak ezek az állomásépületek. Azért ez mégis emberibb vállalkozás volt, mint a kádári típusházak kitalálása.
A dualizmus korának nosztalgiájából egy pillanat alatt repít vissza a magyar rögvalóságba az itt látható hátsó kert pompázatos látványa. Gyakorlatilag már Békéscsaba nadrágszíj parcellái alatt bolyongunk végcélunk felé. Ez egy jó példa arra, hogy a rendezettség mégis hogyan képes a káosszal édestestvérként egységbe forrani. Mert való igaz, itt legalább rend van és ezért dícséretet érdemel a tulaj, aki valószínüleg valami öreg szaki lehet. Sőt lehet hogy Békéscsaba legjobb vastagkolbászát pont itt hátul készíti minden télen. Mindenesetre láthatóan semmi nem megy veszendőbe, hiszen a kiselejtezett nyílászárók katonás rendben várják sorsuk jobbrafordulását. Sajnos ez egy tipikus példája a "jó lesz ez még valamire" szemléletnek. És pont itt látom a magyar sufnikultúra kialakulásának egyik lényegét. Azok a szar ablakkeretek már újkorukban sem feleltek meg alapvető feladatuk ellátására, viszont tuti hogy így leharcolva is megtalálják a helyüket a nyárikonyhán (van még egyáltalán nyárikonyha?), vagy a garázs oldalán. Gyakorlatilag ettől néz ki az ország úgy, ahogyan kinéz. Nem is hibáztatom ezért az embereket, hiszen ez a társadalom egy alapvető hiánygazdaságban boldogult, illetve szocializálódott úgy, ahogyan tudott. Abból építkezettt, amihez éppen hozzájutott. A nagy titok az, hogy közel húsz évvel a rendszerváltozás után még mindig itt tartunk. Persze itt van a pénztelenség, de ott van sajnos az igénytelenség is, amely egyértelműen a negatív szocializáció eredménye. Például a finnek is dög szegények voltak még a hatvanas évek elején is, mégsem építkeztek soha ízléstelenül. Soha. Igaz a szocializmus nagy kísérletét is megúszták. Arról nem is beszélve, hogy manapság van ez a mesterember dolog. Ha nincs tuti megbízható vizesed, kőművesed, asztalosod stb., akkor csak a szerencsében bízhatsz hogy az ürge kezei közül nem valami dilettáns munka fog kikerülni. Én már párszor faragtam rá úgynevezett mesteremberrel.
Most már hamar tovasiklunk a csabai kertváros alsó fertáján és a szerelvény beveszi az irányt a célegyenesbe. Búcsúzóul még lekapom ezt a kis MÁV-os csendéletet, melyet a legnagyobb jóindulattal is egy  öntödei múzeum elhagyatott kertjéhez hasonlíthatunk, vagy inkább a Stalker Zónájához. Talán az utóbbi találóbb, habár a háttérben látható logisztikai központ erősen rontja az asszociációs lehetőséget.
Veszem a kabátomat, már látom a csabai állomás főépületét, amely szintén impozáns példája a századforduló historizáló építészetének, ezzel együtt irgalmatlanul le van robbanva az egész komplexum. Az állomás óráján látom, hogy  hét percre csökkent a késésünk, úgyhogy egy rossz szavam sem lehet. Leszállok a vonatról és megcsap a kellemes tavaszi viharsarki lágy tiszta fuvallat. Megnyugszom hogy szerencsésen leértem, nem volt például felsővezeték szakadás, majd elindulok a belváros felé ami nagyjából tizenöt-húsz perc sétát jelent. Mint fővárosi gyerek büszkén mondhatom, hogy sétám alatt két-három ismerősnek fejbiccentéssel köszönök.