Ez az írás talán inkább azoknak lehet érdekes akik ismerik és szeretik Andrej Tarkovszkij filmjeit, és azoknak lehet még külön érdekes, akik látták utolsó előtti filmjét, a Nosztalgiát, amit  1983-ban forgatott Olaszországban. Mondjuk akik alapban szeretik Toszkánát és nem jártak azon a helyen, amiről írni fogok, azoknak is ajánlom ezt a helyet, mivel nagyon érdemes egyszer ide is kirándulást tenni, ha már Toszkánában jár az ember. Egyébként meg igazából mindenkinek ajánlom ezt az írást, aki rátéved erre a blogra, csak mivel nem  szeretnék átfogó tanulmányt írni, ezért lesznek itt a filmet nem ismerők számára értelmezhetetlen dolgok is. Nekik meg javaslom hogy nézzék meg ezt a filmet. Már ha bírják a ritmusát.
De előbb tennék egy rövid kitérőt személyes múltamban, mivel szeretném egy kicsit pozícionálni azt az időszakot, amikor létrejött első találkozásom Andrej Tarkovszkijjal. Természetesen nem személyes nexusban.
1990 tavaszán elsős voltam a Kisképzőben (Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola, Budapest), ahol fotó szakra jártam egyébként. A suli a kilencedik kerületben található a mai napig, egy pici utcában a Kálvin téri református templom mögött. Egy szó mint száz, legendásan jó hangulatú hely volt mindig is ez a műintézmény.
Nagyon jó kis időszak volt ez amúgy is, mivel a gatyaváltás lázában égett az ország, alapvetően tök optimista hangulat jellemezte a dolgokat, amit a magunkfajta tinédzserek (nem tinik!) is ha máshogy nem, hát tudat alatt éreztek. Szabadság, szerelem, meg hasonló ótvar közhelyek jellemezték még ezt az időszakot. Legalábbis Petőfi után már csak közhelyek lehetnek ezek a dolgok. Azt hiszem.
Amikor már felsőbb évesek voltunk, a Ludas sörözőbe jártunk sörözni, ami mára már egy szemét bankfiók lett. A falakon a Lúdas Matyi rajzfilmből voltak jelenetek, cigaretta füsttől megsárgulva. Ráadásul olyan volt a hely, hogy ugyan az a kiszolgáló személyzet működött ott évtizedeken át. A főnök, meg két nagyon kedves pincérnő. Úgy másfél éve még benéztem egy sörre: a főnök rendesen megpotrohosodott (amúgy sem volt filigrán jelenség), a pincérlányok meg láthatóan már rendesen elérték a klimaxos kort. De ugyan olyan aranyosak voltak mint régen.
Na elég az hozzá, hogy ebben az éteri állapotban ért egy véletlen meghívás egy filmre a Kálvin téri Vörösmarty moziba. A bátyám barátja kereste a bratyómat, hogy ugorjon el egy filmre. Miután a tesóm nem volt otthon, szólt hogy nem érdekelne esetleg engem ez a film. Mondtam neki, hogy oké. Hát így láttam tizenöt évesen életem első Tarkovszkij filmjét, a Nosztalgiát. Azért sok mindent persze nem értettem a dologból, de irgalmatlanul megfogott akkor ez a film. Ráadásul egy baromi erőteljes filmes képi világgal találkoztam, ami annyira nagy hatással volt rám, hogy sok esetben visszaköszönt fotográfiai tanulmányaim során is. Annyira érdekelni kezdett a dolog, hogy egy év alatt mind a hét nagyjátékfilmjét megnéztem. Többet nem készíthetett, mivel a szemét szovjet rendszer ott tett neki keresztbe, ahol tudott. Miután kinnmaradt Nyugaton -a Nosztalgia után- már csak egy filmet forgatott Svédországban Bergman operatőrével, Sven Nykvisttel. A film az Áldozathozatal volt, aminek az utómunkálatai alatt derült ki hogy rákja van. 1986 Karácsonyán halt meg ötvennégy évesen Párizsban. Ingmar Bergman mondta Tarkovszkijról még életében, hogy ő már bent van abban a szobában, aminek az ajtaján ő (mármint Bergman) még csak kopogtat. Mondjuk tavaly Ingmar is bejutott abba a bizonyos szobába. Úgy hiszem.

Mielőtt bele kezdenék az élménybeszámolómba, javaslom megnézni, vagy legalábbis belenézni abba a bizonyos vége jelenetbe a filmből, amely itt játszódik a fürdőnél. Mondjuk igazából nem ezt a jelenetet szerettem volna idézni, de ez volt az egyetlen használható minőség, amit találtam a fürdős jelenetek közül. Akik mára elszoktak a lassú tempótól, azoknak jelzem, hogy kilenc perc körüli az anyag. Egyébként meg nekem is fura ez a dolog, az igazat megvallva mára már én is elszoktam ettől a ritmustól.




Hát akkor most ideírom személyes élményemet erről a forgatási helyszínről. Ugyanis három éve egy kisebb nyomozás után rátaláltam Bagno Vignoni-ra, a fürdőhelyre, ahol a Nosztalgia néhány fontos jelenete játszódik. Egy részletes Toszkána térkép és Tarkovszkij magyarul is megjelent naplója alapján (Andrej Tarkovszkij: Napló, Osiris, 2002) találtam meg ezt a néhány házból álló fürdőhelyet és a fölötte található települést. Mondanom sem kell, hogy egy meghatározó kamaszkori filmélményem vált gyakorlatilag kézzelfoghatóvá a múltból. Ráadásul a Napló alapján minden helyszín jól beazonosítható. A szálloda, ahol Tarkovszkij a forgatókönyvön dolgozott és persze a lényeg, a nyitott, római korból származó fürdőmedence a főtér közepén, amit egy termálvizű patak táplál. A forrást és a fürdőt is Szent Katalinról nevezték el, akinek nagy kultusza van itt Toszkánában. Egyébként elnézést de túl sokat nem tudok Katalinról.
Ez a medence gyógyfürdőként szolgált közel két évezreden keresztül egészen egy évtizeddel ezelőttig. Ma is működik, csak nem lehet már benne akármilyen turistának mondjuk prosztatát áztatni.
Egyébként egy dombon felfelé sétálva lehet megközelíteni a fürdőt, gyalogszerrel. Először a Le Therme szállót érjük el, ahol a rendező lakott és persze a filmben itt is játszódik néhány jelenet. Október van, szerencsére alig van turista, úgyhogy nem zavar be semmilyen hülye ricsaj.  A pici szálló mellett elhaladva érünk ki a térre és pillantjuk meg a fürdőt a gőzölgő meleg vízzel. Többszöri sétával lejárom azokat a kameramozgásokat, amikre a filmből emlékszem. Nem akarok hülye érzelgős nyavajgásokba bocsátkozni, de annyit elmondhatok, hogy mély benyomást tesznek rám a dolgok. A Le Therme kávézójának van két asztala, amelyek közvetlenül a fürdőmedence közelében vannak, úgyhogy persze hogy leülünk egy macchiatora a feleségemmel. Az akkor még két és fél éves lányom meg haverkodik a személyzettel. Ráadásul csak mi vagyunk ott. Csend van, meg vízcsobogás hallatszik, néha enyhén fosszerű termálszag csapja meg az orromat. Magyarán ritka otthonos az egész dolog. Kávézás közben a nap is kisüt és felszáll a köd a víz felett.
Érdekes, hogy még a filmben egy meglehetősen lerobbant házcsoport volt itt a fürdővel együtt, amit napjainkra láthatóan nagyon szépen rendbe tettek. Részben köszönhetően egyébként a film általi ismertségnek is.
Három éve voltunk itt először és az az igazság, hogy azóta minden évben visszajövünk ide egy kirándulás erejéig. Ősszel, vagy télen érdemes jönni, mert akkor nyugi van, ráadásul a környéken ősszel szüretelik az olivát, meg a szőlőt. Ilyenkor egy csomó házhoz be lehet ugrani friss olivaolajat, bort, vagy borecetet venni. Az olaj -mondanom sem kell- köszönőviszonyban sincs a bolti  minőséggel ami szintén kiváló, de egy ilyen háztól vett, első sajtolású olivaolaj egész egyszerűen verhetetlen jellegzetesen gyümölcsös zamatával. A környékről még azt érdemes tudni, hogy tipikus toszkán táj, sok dombbal, meg komoly kanyarokkal. Nagyobb méretű település nincs a környéken, de véletlenszerűen ráakadhat az ember mondjuk egy Piero della Francesca freskóra egy néhány házból álló faluban is akár.
A távolságokról még azt érdemes tudni, hogy Sienatól délre nagyjából egy óra az út kocsival, ha meg Rómából jön az ember, akkor körülbelül két óra észak felé.



Hát nagyjából és egészében véve ennyit szerettem volna most leírni erről a fürdőről, meg Tarkovszkijról. Célom pusztán csak annyi volt, hogy megosszam ezt az élményemet itt a blogon.
A filmben egyébként van egy állandóan visszatérő álomkép egy boltozat nélküli romos román kori templom belsejében. Egy hülye véletlen során erre a helyszínre is rátaláltam, úgyhogy még adós maradtam egy beszámolóval.