Ráadásul a 60-as évek végén, amikor beindult a főváros neonosítási programja, igen kiváló emberek alkották a dolgozói gárdát. Az ántivilág polgári rétegének színe-java. Biztos forrásból tudom, hogy példának okáért a lakatosműhelyben dolgozott két egykori pálos szerzetes, az egyik legjobb villanyszerelő pedig egy evangélikus pap volt, de a grafikusok között volt például egykori vadászpilóta is. Természetesen még Messerschmitten repült, nem Polikarpovon!
De dolgozott itt egykori ÁVH-s verőember, aki mindig úgy kezdte az ismerkedést, ha új ember érkezett: -Vertem-e Magát Baracskán? Egyszer válaszolt is neki egy a technikusokhoz frissen felvett finom úriember: -Természetesen, Uram. Innentől kezdve a volt ávós ahol tudta, ott segítette az új munkaerőt. Meg egyáltalán. Valamiért kedvelte az úriembereket, a volt klienseket. Finom úriemberekben -meg mint írtam- nem volt hiány a Neonnál, ugyanis kiváló, lelkiismeretes munkaerőt jelentettek. Mint ahogyan a gyár többi dolgozója is bádogostól az üvegtechnikusig. Egyébként hogy mennyire öszetartó csapat dolgozott itt, azt mi sem bizonyítja jobban, minthogy még ma is összejárnak a még élő kollégák.
Aztán a gyár igazgatói sem voltak akármilyen emberek. Általában az illegalitásban edződött kőbunkó figurák kerültek a direktori székbe. Természetesen nem értettek semmihez, kivéve a piálást. Amúgy többségük jószándékú ember volt a maga módján. Hithű komenisták voltak ők, akiket a rendszerváltás környékén az elsők között tett lapátra a Párt. Hibá na, vállalhatatlan emberek voltak ők az „újak” számára. Tudjátok, ez volt az az időszak -úgy '89 környékén- amikor az ideológia ment, a lóvé pedig maradt.

Talán még annyit megjegyeznék, hogy a hatvanas évek végén MSZMP kongresszusi határozat szólt arról, hogy el kell rendelni Budapest neonosítási programját. Így megállapíthatjuk, hogy a hetvenes évekre fényárban úszott a főváros. Na azért nem nyugati mércével mérve, hanem csak amolyan provinciális módon, vasfüggönyön inneni mértékben. Ellenben a magyar neonos szakembereknek olyan jó hírük volt, hogy a keleti blokk számtalan nagyvárosában terveztek és kiviteleztek fényreklámokat.
Az utóbbi két évtizedben viszont a régi neonoknak végleg leáldozott. Nincs is ezen mit csodálkozni, hiszen az itt bemutatott neonok többsége gyakorlatilag egy elmúlt korszak fennfelejtett, funkcióját vesztett értéktelen tárgyaivá váltak. Ezzel együtt egy bizonyos korszak hétköznapjainak jelképei, amelyek megérdemelnék legalább a fotó általi dokumentálást.
Egyébként szerencsére nálam jóval avatottabb fiatalok már egy ideje gyűjtik ezeket a neonokat nem csak fotón, hanem lehetőleg leszerelt állapotban is megmenekítve.
Éppen ezért jómagam csak amolyan szubjektív válogatást tudok itt közölni, hiszen irgalmatlanul sok anyagom kezd összeállni nekem is fotók formájában. Talán annyit még fontosnak tartok megjegyezni, hogy ezek a fotók nappal készültek, hiszen az itt látható neonok többsége már csak kiherélt állapotban léteznek fent, az épületek homlokzatain. Magyarán nem világítanak.
Továbbá úgy döntöttem a fotók mennyisége miatt, hogy folytatásokban közlöm le az anyagot, ráadásul tematikusan, úgyhogy jelen esetben többnyire az italmérésekkel és egykori eszpresszókkal kezdem a sétát, azokból is csak egy válogatás lesz látható az alábbiakban.
Úgyhogy lássuk a medvé(ke)t!!!

Mindezt kezdjük szűkebb pátriámban, a XI. kerületben, a Budafoki út elején, a Műegyetem magasságában.
Ez a műintézmény pedig maga a Libella, mely ma is igen nagy népszerűségnek örvend. Mint említettem, régi műintézetről beszélhetünk, hiszen évtizedek óta a műegyetimisták és a vonzáskörzetben élő underground művészek kedvelt presszója. A helyi civil lakosság néhány férfi törzsvendégéről nem is beszélve. Mondanom sem kell, nekem is volt leszállóhelyem a Libella hazamenet, vagy éppen hazulról jövet. Sőt, párszor dolgoztam is itt. Szinopszist és forgatókönyveket írtam kollégákkal néhány rizling nagyfröccs kíséretében. De télen inkább a sör-zwack páros élvezett nagyobb népszerűséget.
Egy időben alkalmas helynek bizonyult a Libella egy kis előszilveszterezésre is, vagy csak símán a két ünnep közötti baráti találkozók lebonyolítására. De egy biztos, valami miatt személy szerint a téli időszakot részesítettem előnyben a Libella látogatásakor.
Na aztán rögtön a szomszédban, a Bartók Béla út elején találunk egy régi éttermet, ahol egyébként soha nem jártam, de nem is kivánkozom ide. Ez pedig a Szeged vendéglő. Igazából csak az eléggé igénytelen, korabeli neonreklám miatt tettem ide. Tipikus balfék túristákat lehúzó hely lehet valószínüleg. Az ablakon benézve még a berendezés is a '70-es évekből maradhatott itt.
Sőt, ha már operett; szintén a '70-es években bepróbálkozott az üzletvezető egy kis reklámmal is. Hetekig minden este állt az étterem bejáratánál egy tetőtől talpig piros mézeskalácshuszár fazon. Még a csízmája is piros volt!!!
Azért csak hetekig tartott a melója, mert többek között a Libella közönsége kijárt hozzá csesztetni szegény vitéz uramat. Nyilván besokallt idővel a pali.
Na ennyit a Szegedről, több hasznos információval ugyanis nem rendelkezem felőle.
De időzzünk még egy kicsit Lágymányos-Szent Imre város egykor polgári, ma már egyre inkább proli miliőjében.
Ami pedig a Pingvin neonját illeti, végre egy olyan fényreklámmal találkozhatunk, melyet pár éve felújítottak és amelyet azóta is rendesen karban tartanak, így elmondható hogy jóidőre megmarad az utókorra ez az egyébként igen kedves, habár szállni éppenséggel nem tudó madár urbánus példánya. Arról nem is beszélve, hogy még a Fővárosi Nagycirkuszban sem szolgálnak fel a pingvinek friss csapolású hűvös sört, tetején szép vastag hanzlival.
Utolsó ivós helyszínünk a budai oldalon egy igazi klasszikus. Ez pedig a Bambi eszpresszó.
A Bambi meghatározó pont volt számomra egyetemista éveimben, hiszen a közelben működött az Iparművészeti Egyetem galériája, a Tölgyfa Galéria, ahol a mi szakunk is megtalálható volt. Ennek eredőjeként egyértelmű törzshelyünk volt a Bambi, hiszen óra előtt, óra alatt és óra után is itt voltunk elszállásolva. Azért ez fontos momentum volt még az éppen mobiltelefon mentes időkből. Mármint biztos elérhetőség szempontjából.

A Bambiról annyit érdemes tudni, hogy berendezését tekintve piros műbőr bútorok és kerek asztalok alkotják a bútorzatot. A falakon a jólismert meséből láthatunk jeleneteket, betonvasból hajlítva és forrasztva. A pincérnőket tekintve fontos momentum, hogy a hatvanas évektől öregedtek együtt a presszóval. Sőt, '93-ban még kasszírnő is dolgozott a süteményes pulttal szemben.
A közönséget tekintve, az én időmben -úgy 1999-ig- elsősorban az idősebb korosztályt képviselő lokálpatrióták, vízivárosi polgárok alkották a gárdát, akkoriban talán csak mi, lumpoló diákok javítottunk némileg az átlagéletkoron. Aztán valahogy divat lett a Bambi, túl sok sznob kezdett feltűnni a város különböző pontjairól, a hülye retrodivat következtében. És ezzel nem is lenne semmi baj, csak éppen eredendő lényegét kezdte elveszíteni a hely, vagyis a családias hangulatot.

Azért az itt egykor kapható melegszendvicsekről is ejtenék néhány keresetlen szót. Ezek a melegszendvicsek a letűnt szocialista vendéglátóipar utolsó igazi zászlóshajócskái voltak: felezett zsúrkenyér, vagy óriáskifli vastagon megkenve gombakrémmel, vagy húskrémmel, majd reszelt sajttal szintén vastagon behavazva. Hozzá limonádét kellett inni, mely nem ám Olymposból készült, hanem valódi citromból! A limonádét nagyon jól csinálták, de tényleg.
Egyébként meg a Bambi neonjának nagyon jó a dizájnja, pontosabban maga ez az írott betűtípus szép és arányos. Meg aranyos, olyan bambis. A ritka kivételek egyike.
Most már túl sokat időztünk Budán, úgyhogy osonjunk át egy tetszőleges hídon Pestre, ahol meg sem állunk az egykor igen népszerű Ibolya eszpresszó hűlt helyénél. És azért csak a helyénél, mert az Ibolya sajnos pár éve megszűnt. Ezzel együtt a neon fent felejtődött az épület homlokzatán amolyan mementóként, úgyhogy azért van még mit mutogatni.
Az Ibolya teljesen más karakterű hely volt, mint a Bambi. Egyrészt egy igen forgalmas helyen, a Ferenciek terén működött, másrészt meg volt egy jellemző törzsközönsége, méghozzá a közeli ELTE-n tanuló, illetve tanult bölcsészek igen nagylétszámú hada. Mit hada, hadserege. Ezzel az állandó sereggel keveredett az ide kávézni betérő belvárosi polgár és a tér átutazó közönsége. Példának okáért első randi céljából is nagyon alkalmas volt a hely, mondjuk egy fonnyadék, másnapos tavaszi délutánon. Mert az Ibolya kiváló hely volt randizás szempontjából is.
Ráadásul itt még lehetett kérni szimpla és dupla feketét is. Ma meg már kiröhögne egy aranybarnára szolizott pincérnek álcázott csaj, ha ilyen jellegű igényeinket adnánk neki elő. Mondjuk ezeknek a csajoknak amúgy is fontosabb, hogy mekkora a bátorságvonaluk, mint maga a vendég. Tényleg, tudja valaki mi az a bátorságvonal? Mert engem pár éve világosítottak fel erről az új mértékegységről kamasz leánytanítványaim. Annyit segítek, hogy a hagyományos, metrikus mértékegységtől teljesen eltérő szabályrendszerről beszélhetünk.
Azért szomorúan állapíthatjuk meg azt is, hogy a rendszerváltással gyakorlatilag szép lassan kihalt az egykori pesti presszókra oly jellemző embertípus, a klasszikus értelemben vett pincérnő és pincér. Amúgy köztudott, hogy ezt a presszó dolgot valamikor a hatvanas években, olasz hatásra vettük át igen nagy sikerrel. Tudjátok, amikor zajlottak a nagy digózások.
Viszont nálunk a klasszikus, jó dolgok purcannak ki először. Bezzeg az olaszoknál a mai napig virágzik a műfaj, ráadásul arrafelé nem kötik korhatárhoz és nemhez a pincérkedést, maximum némi intelligenciához és alapvető kulturáltsághoz, meg persze munkaszeretethez. Na jó, egy kicsit igazságtalan vagyok, mert kávéházi kultúrában most mintha nagyot lódulna az ország. Ha másban nem is.
De nekem akkor is hiányoznak a kasszírnők és a szakmájukat odaadással művelő bölcs felszolgálók.
Talán annyit még az Ibolya fényreklámjáról elmondanék, hogy igen szép példája a tipográfiában csak betűkeverésként definiált manővernek. Vagyis két különböző betűtípus találkozásának, ami annyit tesz jelen esetben, hogy veszünk egy írott betűt, majd hozzá csapunk egy tőle merőben eltérő betűtípust. Jelen esetben ez egy igen jól sikerült, kicsit az olasz presszók stílusára hajazó betűtípus. Ha megnézzük, minden egyes betű befoglalható egy szabályos négyzet formába.
Végezetül pár gondolat az Ibolya porhüvelyéről. Manapság is valami vendéglátóegység működik itt, de a már említett szoliszán típusú csajok szolgálnak fel. Ezen kívül a múltkor betértem ide egy kávéra, de a régen megszokott évődő szerelmespárok helyett egy kőkeményen behernyózott páros nézett üveges szemekkkel a semmibe a szomszédos asztalnál. Délelőtt tízkor.
Nem mesze az Ibolyátol található egy legendásnak mondható helyszín. Ez pedig a Metró klub. Soha nem jártam itt, hiszen az én időmben, azaz a kilencvenes években már bőven döglődött a hely. Meg aztán az úgynevezett magyar beatzene sem igazán érdekelt soha, úgyhogy kihagytam az ilyen halovány nosztalgia bulikat is. Ez persze tök mindegy, hiszen a lényeg az, hogy a Bercsényi klub mellett a Metró volt a magyar beatzene bölcsője.
Manapság egyre rohadó állapotában várja a jobblétre térést. Habár mintha már jobblétre szenderült volna ez a hely egy ideje.
A neonról csak annyit jegyeznék meg, hogy nyilvánvalóan nem az eredeti, hatvanas évekbeli dizájnt és fénycsöveket láthatjuk itt, leszámítva talán a hátteret adó igen dekoratív mozaikcsempét, amely a hatvanas évek jellegzetes burkolóeleme volt. Mondjuk ilyen mozaikcsempével vágták gallyra a Budai Vár alatti alagút klasszicista kváderezését is. Amúgy felhívnám még a figyelmet egy építészettörténeti dologra is. Maga az épület a szecesszió és az art deco közötti átmenet egyik legszebb magyar építészeti példája. Egy ilyen épületért külön túristautakat szerveznek Bécsbe, nálunk meg rohad le az egész kóceráj. Na de semmi gond. A suttyó angolok nyaranta igen komoly pénzösszegeket hagynak azért itt a kuplerájokban. Minek ide kultúrtúrizmus.
A Metró klubtól csak egy ugrás a Dohány utcai zsinagóga, amelyel szemben található egy nem éppen kóser intézmény. Mondjuk annyiban nem kapcsolódik a poszthoz, hogy ebben az esetben nem neonreklámról van szó, viszont stílusát tekintve beleillik a vonulatba.
Ez a hely pedig a Turiszt Büfé, azaz a Badacsonyi Állami Gazdaság egykori borozója.
Egyszer életemben voltam ezen a helyen egyébként, akkor is valami munkamegbeszélésen, úgyhogy túl sok információval nem szolgálhatok. Ellenben az egykori borozó táblája szerintem különleges védelmet érdemelne. Meg aztán elég beszédes az a meglehetősen aberrált dolog is, hogy a borozó cégtáblája köré azért csak kikerültek idővel a borsodis reklámlámpák. Viszont manapság már annak örülhetünk, hogy a badacsonyi borokról előbb ugrik be Szeremley Huba neve, mint az egykori ótvar, KGST piacra termelt tömegborok förtelmes minősége.
Sétánk utolsó állomására érkeztünk. A helyszín a Kerepesi út eleje, ahol betérhetünk egy igazi késdóbálóba, a Derby Büfébe. Bátor gyerek vagyok ha arról van szó, de ezt a helyet inkább kerülöm. Ellenben megállapíthatjuk, hogy egy szebb napokat látott búfelejtőről beszélhetünk. A név sem véletlen, hiszen nem messze innen állt a '30-as évek modern magyar funkcionális építészetének egyik legkiválóbb példája, az ügető, vagyis a Tattersall. Az ügető épületeinek lerombolása más országokban irgalmatlan botrányt okozott volna, nálunk egy böffentést sem lehetett hallani erről a barbár cselekedetről. Nem baj, ma a plázák vannak előnyben, hiszen az ügető helyén is egy agyrém pláza épült fel. Annak idején sok médiumban adtam felháborodásomnak hangot, úgyhogy ha valakit érdekel a dolog, akkor a Heti Válaszban publikált olvasói levelem onlány változatát itt el lehet olvasni.
A Derby fényreklámjáról még csak annyit, hogy ez sem klasszikus neon, viszont szintén illeszkedik a tárgyalt műintézetek reklámhordozóinak egykoron végtelen sorába. Stílusát tekintve itt is a már emlegetett betűkeverés tipikus formájával találkozhatunk. Ellenben a hátteret adó mozaikcsempe meggyőzően támasztja alá a hatvanas és hetvenes évek jellegzetes ízlésvilágát.
A helyzet az, hogy mostanra rendesen elfáradtam, úgyhogy sétámat ezennel egy kis időre megszakítom. Rengeteg dolog van a tarsolyban, úgyhogy hamarosan újabb gyöngyszemekkel jelentkezem.
Utolsó kommentek