A hétvégét Bécsben töltöttük kis családommal, mert már nagyon vágytunk egy kis friss levegőre. Mentális értelemben, természetesen.
Naná, hogy nem a Stephansdomot, vagy éppen a Schönbrunn mókusait fotóztam, hanem randa városi jelenségekre vadásztam. De ha már az ember érdeklődését a street art műfaja is leköti, akkor menthetetlenül ilyenekre téved a léha szem.
Mindig le kell szögeznem, hogy nem pártolom a graffitizést, ellenben a graffiti gyakran olyan társadalmi jelenségekre hívja fel a figyelmet, amely mellett azért nem lehet szó nélkül elmenni. Ráadásul a graffitit művelők kicsiny csoportja meglehetős tehetséggel van megáldva, akik munkáikban fontos dolgokra hívják fel az egyszeri városi polgár figyelmét. És hát a műfaj velejárója a tilosban való járkálás. Meg sajnos a rondítás. Ambivalens módon sajnos ez a műfaj így működik, hiszen a figyelemfelkeltés, a meghökkentés az elsődleges cél.
Talán annyit még megjegyeznék, hogy az itt látható fotók harmatos gyüjtések ahhoz képest, amivel Bécsben lehet találkozni. Én csak azokat fotóztam, melyek az utamba kerültek hirtelen, és kiérdemesültek a megörökítésre. Ezért is szerepel a „kis” jelző az írás címében.
Rendhagyó módon egy, a témától eltérő fotóval indítok mellyel az a célom, hogy felütés gyanánt alátámasszam kirándulásunk hangulatos jellegét. Az első kellemes bécsi élmény pont a Stephansdomban ért szombat délelőtt engem, ahol éppen egy zenekar és egy kórus próbált.
Amitől a próba egészen megható volt számomra, annak oka az volt, hogy a lehető legtermészetesebb légkörben próbálták Mozart Requiemjét. Gyakran leálltak, a dirigens magyarázott, majd folytatták a dolgot. Majd megint leálltak, aztán folytatták. A még különösebb hangulatot az adta meg, hogy mindenki civil, vagyis utcai ruhában volt a templomban és ettől egészen közvetlen hangulata volt a dolgoknak. Meg aztán izgalmas dolog látni és hallani, ahogyan a különböző énekhangokból és hangszerekből egyszer csak összeáll az egész zenemű. Majd megszakad. Utána folytatódik tovább.
Aztán az Albertina magasságában végre szembejött velem az első értékelhető sablonos felfújás eme banán képében.
Mondjuk egyből megállapítottam, hogy kisebb fajta plágiumról van szó, hiszen ez a banán Andy Warhol mára már legendássá vált munkájának harmatos utánzata. Warhol eredetije egyébként a Velvet Underground lemezborítóján szerepelt először jó négy évtizede. A borítón azért jobban mutatott ez az egyébként kiváló székletfogó tulajdonságokkal is rendelkező déligyümölcs.
A következő felfestés nyilvánvalóan egy szerelmes biciklista, avagy egy bicikliszerelmes figura propaganda munkája kíván lenni. Oda is van firkantva: „BYKE LOVE”.
Műfaját tekintve az álnaív irányzatba sorolható ez a munka, amolyan gyermekrajz jelleggel. Viszont a bringa mellett lévő konvektor szerű dologról ne kérdezzetek, nem jöttem rá az értelmére. Talán egy biciklis olvasó egyszer majd megsúgja komment formájában.
A biciklis opusztól nem messze található ez a kis sticker, amely egy üvegfelületre van felnyálazva. Ilyesmi stickereket sokat lehet látni manapság mindenfelé -nem csak Bécsben-, funkciójuk pedig sok esetben vagy valamiféle tőmondat vizualizációjaként jelenik meg, vagy egyszerűen az alkotó névjegyeként működik. Jelen esetben inkább az előbbi funkció érvényesül üzenet képében és egy adóvevő tárgyiasulásában.
A sticker műfajára manapság igen jellemző a vektoros ábrázolásmód, melynek lényege hogy a fickó átrajzol egy egyszerű tárgyat, mondjuk Illustratorban. Mindezt rideg pontossággal, vonalas ábrázolással teszi, mely gyakran emlékeztet a tervrajzok precizitására azzal a különbséggel, hogy inkább az axonometrikus, vagy a perspektivikus ábrázolás a használatos. Ami még jellemző, az a fekete-fehér gyakran kizárólagos használata. Tematikáját tekintve pedig gyakran találkozhatunk a húsz-harminc évvel ezelőtti tárgyak ábrázolásával, ahogyan az a jelen esetben is tetten érhető.
Miután a sticker rajza elkészül, már csak annyi a dolog vele hogy sokszorosítani kell, majd az éj leple alatt felnyálazni mindenfelé.
Adóvevőnkkel szemben található a következő munka, amely műfaját tekintve sticker és graffiti ügyes ötvözete. Mert alapban látunk egy stickert, melyet fénymásolással készítettek, majd a kép meg van toldva némi felfújással. Nem is akárhogyan!
Ez a munka már egy direkte reagálás globális problémáinkra, egészen pontosan a háborús vonulatra. Aki akarja, az pontosan tudja, hogy az Amerikai Egyesült Államok és szövetségi rendszere nagyjából és egészében véve gyarmatosító háborút folytat a Közel-Keleten. Ennek következtében a legalpáribb módon kezdik ki az iszlám kultúrát, melyről mindenféle szélsőségekkel és buta közhelyekkel bombázzák az e tárgyban amúgy is műveletlen nyugati emberek sok esetben amúgy is lötyögő üres fejét. De ezekről lentebb bővebben írok, most elégedjünk meg az itt látható harckocsikkal, melyek lövegtornyain öltönyös emberek feszítenek. Persze az igazán erőteljes képi elemet a nagyobbik tank lövegének felfújással meghosszabbított csöve adja, melynek végéből a festék vérszerűen csorog lefelé.
Ez a munka egyébként totális közhely, ezen igazából nincs is mit szépíteni, hiszen a street art műfaja alapvetően közhelyekkel operál.
Bécsben az átlagmagyar számára talán a legismertebb szubkulturális közeg a Mariahilferstrasse. Mondhatnánk azt is hogy számunkra egy időben Bécs egyenlő volt a Mariahilferrel.
És akkor folytatnám a fent megkezdett gondolatmenetet, ugyanis két egészen kiváló munkára találtam errefelé egy szupermarket bejáratánál, melyek egymással szemben helyezkednek el.
Láthatóan képzett street artos kolléga követte el ezt a diptichont, mely mindennél jobban világít rá a manapság jellemző gyarmatszerző időkre. Az első felfestésen egy vigyorgó afgán figurát látunk, jellegzetes öltözékben. A képről fontos megjegyezni, hogy nem a CIA egykori ügynökét, a mára már diabolikus figurává lényegült Oszamát láthatjuk, hanem egy mezei szemüveges afgánt, habár az is lehet, hogy tálib az illető.
Na és akkor mi van!? A tálibokról csak annyit tudunk, amennyit a nyugati és a hazai média interpretál róluk. Na meg még annyit tudhatunk, hogy amíg tálibok voltak, addig nem volt ópiumtermesztés, mióta nincsenek tálibok -ellenben anarchia az van-, azóta újra igen jól jövedelmező biznisz arrafelé a hernyó alapanyagának termesztése.
Ezzel együtt nem szívügyem a tálib vonal, csak éppen mi semmit nem tudunk érdemben róluk. Akkor meg milyen alapon ítélkezünk? Ja, hogy a média tájékoztatásaiból. Az más.
Láthatóan egyébként ezt a figurát is rabosították osztrák honfiak, vagy honleányok, mely cselekedet pontosan mutatja a kialakult ellentéteket.
De tulajdonképpen tojok én az egyébként valóban szélsőséges tálibokra, amikor létezik egy monoteista vallás, mely kiváló hittudósokat adott követőinek, ez pedig az iszlám. Érdemes lenne egyszer tudomást venni arról, hogy nem csak gazember terroristákat és egyéb zavaros hítű embereket adott az iszlám a világnak, hanem komoly erkölcsi értékeket. Például szolidaritás dolgában lenne tőlük mit tanulnunk, nekünk magyaroknak is. Arról nem is beszélve, hogy mondjuk egy szúfi mese mondandója legalább annyira örökérvényű és egyetemes, mint mondjuk egy Andersen mese mondanivalója.
Nem is kívánok tovább az iszlám kultúrába belemerülni, ellenben javaslom mindenkinek hogy olvasson Germanus Gyulát. Hasznos olvasmányok lennének sokunk számára. Végezetül csak annyit jegyeznék még meg, hogy nem várom én el senkitől, hogy legyen az iszlám nagy barátja. Egyet viszont kérnék. Senki ne ítélkezzen primitív félinformációk alapján. Ez egyébként minden másra is értendő kérés volna a részemről.
Vigyorgó afgánunkkal szemben található a diptichon másik darabja. Ez a kép már kicsit összetetteb értelmezésekre ad lehetőséget. Persze sokat elmond a kép szerves részét képező szöveg, mely jól olvasható, de azért kiírom nagybetűkkel is: „WE NOT CROSS YOU, WHY YOU CROSS US??”.
Persze ez a felfestés is hatalmas közhely úgy ahogy van, ezzel együtt azért csak megvilágítja a dolgokat.
Ráadásul nem titkolt az üzenet szándéka, mely mégis csak egy szupermarket bejáratára került, jól látható helyre. Ugyanis nem árt néha azon elgondolkodnunk, hogy milyen egyszerű mozdulattal vesszük le a boltban a polcról a kakaót, a kávét, a csokoládét, a rízst, meg még sorolhatnám, viszont abba nem nagyon gondolunk bele, hogy ezeket az árukat többnyire újkori rabszolgák termelik meg -gyakran gyerekek- szó szerint vérrel és verejtékkel.
Na de nem szeretnék a továbbiakban túlzottan patetikus lenni, csak ezekkel a dolgokkal valahol a lelkünkben időnként muszály elszámolni.
Mint írtam, többféle értelmezésre lehetőséget ad a fenti kép, de a továbbiakban nem kívánom ezeket magyarázni, mindenki kedve szerint elgondolkodhat a dolgon.
Az alábbi fotót záróképnek szánom, mivel amúgy is az utolsó gyüjtésem volt Bécsben a parkolóházban, ahol leparkoltam az autónkat. Ráadásul egyértelműen pozitív az üzenet.
A technikát tekintve teljesen egyszerű sablonos felfújásról beszélhetünk, mellyel a legváratlanabb helyeken lehet összefutni az Opera alatti parkolóház területén. Az üzenet egyébként meglehetősen egyszerű, nincs is mit rajta magyarázni. Viszont nem mentegetőzésnek szánom, de azt a béna hímtagot nem én rajzoltam oda, hanem nagy valószínűséggel valami fantáziadús autótulajdonos. Mindenesetre maga a felfújás igen barátságosra, illetve szeretetközpontúra sikeredett. És ez teljességgel jó dolog.
Már nekünk sem maradt más dolgunk, minthogy a beesteledés erős gyanújával a fejünk felett elinduljunk hazafelé Magyarországra.
Ahhoz képest, hogy mondjuk Krúdy Gyula talán csak egyszer volt hajlandó életében Bécsbe menni, akkor is fogadásból, hogy nyilvános helyen elénekelje a Kossuth nótát (ki is toloncolták utána a labancok), szóval ahhoz képest mi azért szívesebben ragadtunk volna kint legalább egy kis időre az egykori császárvárosban, hogy kicsit több ránkragadjon az emberi kedvességből és a jó hangulatból.
Utolsó kommentek