Pont egy hete lányommal elmentünk a Közlekedési Múzeumba. Mondhatom, nagy élmény volt nekem is meg persze a három és fél éves kislányomnak is. A múzeum anyagának ismertetésébe most nem szaladnék bele, viszont a múzeumi boltban igazi csemegékre leltem képeslapok formájában. A tengernyi mennyiségű ansichtskartéból most kettőt az alábbiakban meg is mutatok. A mostani mutogatásnak pedig az az oka, hogy számos kérdés foglalkoztat már egy hete az alábbi fotók kapcsán.
Akkor talán ugorjunk is neki a dolgoknak, rögtön itt terem az első szépséges képes levelezőlap.
A képeslapnak magyarázó szövege is van, meg persze a fotográfiát is valaki leexponálta, úgyhogy illő módon másolnám a szöveget:
„A BKV 917 pályaszámú ZIU 9B típusú trolibusza az Örs vezér terén a 70-es évek végén. Fotó: Nagy Imre.”
És persze ami a lényeg eme fotó láttán, az abban a megállapításban érhető tetten, hogy ez a fotó nyugodtan készülhetett volna az elmúlt télen is. Pedig ez a fotó nem az elmúlt télen, hanem egy harminc évvel ezelötti télen készült, amikor én jó esetben is csak középső csoportos óvodás voltam Budapesten és izgatottan vártam a Jézuskát.
De hogy bebizonyítsam állításom igazságtartalmát, elemezgessük egy kicsit a képeslapon fellelhető tárgykultúrát.
Talán kezdhetnénk a dolgot a hátteret beterítő szalagház katonás látványával. Ezügyben vajon mi változott? Maximum annyi, hogy harminc évvel öregebbek lettek ezek a már építésükkor is korszerűtlen panelházak. Meg hát akkor kezdték igazán a városokat vidéki lakossággal feltölteni. Ennek aztán meg is vannak a különböző szociális és mentális vonzatai, hiszen a masszív vidék-, illetve faluellenesség egyik nagy „vívmánya” volt az eszetlen urbanizáció. Na persze igazságtalan lennék, ha nem említenék meg egy igazi változást, mégpedig a rezsiköltségek orbitális mértékű emelkedését. Abban nemhogy felzárkóztunk Európához, hanem lassacskán túlszárnyaljuk ezt a fajta árszínvonalat.
Összehasonlítás gyanánt elmesélem, hogy egy Bécsben található josefstadti (belvárosi!) 50nm-es kéró rezsiköltsége alacsonyabb(!!!), mint egy hasonló méretű panellak rezsiköltsége. És a sógoroknál még a szomszéd fingása sem hallatszik át! Ráadásul a bérszínvonal ellentétes irányú különbségeit már meg sem merem említeni.
Na aztán a felsővezetékeket tartó szürke, hegesztett oszlopok is igen sok helyen, szerte az országban megtalálhatók a mai napig.
Arról a sárga padról már nem is beszélve, hiszen amelyik férfitársam azt állítja, hogy nem smárolt még ilyen padon egy nővel sem, az vagy hazudik, vagy nagyon béna volt a nőkkel. A vicces az, hogy a mai kamaszok jó eséllyel smacizhatnak ugyan ilyen sárga padokon. Persze egy változást itt is megemlíthetünk, hiszen ezek a padok manapság gyakran töltik be az ágy szerepét hajléktalan honfitársaink esetében. Régen meg ugye a szocializmusban nem volt olyan hogy hajléktalan, hiszen a szocialista társadalom erős szociális hálója nem engedhette meg az efféle jelenségeket. Na persze!
Természetesen szót kell ejteni a levlap fő témájáról, nevezetesen a ZIU 9 típusú szovjet gyártmányú trolibuszról is, hiszen számtalan példánya rója a mai napig is a fővárosi aszfaltot, és természetesen a macskaköves utakat is. Az utóbbi években attól váltak nevezetessé ezek a járművek, hogy bizony csapadékos időjárás esetén időnként kisebb áramütéssel tréfálják meg a gyanútlan vándort.
Végezetül, de nem utolsó sorban azt bizonyítanám, hogy öltözködésben sincs új a nap alatt. Elég egy pillantást vetni a pilóta barna-fehér csíkos pulcsijára, mely ruhadarabot a méltán népszerű H&M, svéd divatcég férfiruha tervezői is megirigyelnének. A H&M-ről még annyit, hogy eme blog gazdája is előszeretettel vásárol náluk ruhadarabokat Bécsben, miután minimum 10-20 százalékkal olcsóbbak kint ugyan azok a ruhadarabok -meg a választék is nagyobb-, mint mondjuk a hálózat Vörösmarty téri áruházában.
A következő levlap fotóját is ugyanaz a személy készítette, habár sejtése sem volt az ürgének, hogy engem -így harminc év távolából- igen csak megnevettet ezzel a fotóval.
De lássuk először a képaláírást:
„A BKV 838-as pályaszámú ZIU 9 típusú trolibusza a Városligetben a 70-es évek végén. Fotó: Nagy Imre.”
És persze a röhögőgörcsöm oka -melyet eme levlap erősen kiváltott belőlem- egész egyszerűen az a ténymegállapítás, ahogyan a 19-es vöröskatona, vagy Lenin-fiú, kétségbeesett integetéssel rohan az őt láthatóan otthagyó 70-es troli után. Hiába na, menetrend szerint haladó busz kizárólag a saját megállójában állhat meg. Ez szabály, mely alól nincs kivétel! Ma meg már biztonsággal állapíthatjuk meg, hogy a faszi egészen a Szoborparkig rohant. És ott is maradt.
Nézzük sorban a dolgokat. A Városliget ezen részét a háború után írtották ki a komancsok abból a célból, hogy le-föl lehessen itt vonulgatni bizonyos sátoros ünnepeken. Az egyetlen épület addig az éppen ezen a helyen álló Regnum Marianum templom volt, melyet Rákosiék toltak le a föld színéről. Aztán mint tudjuk, kicsit arrébb volt itt Sztálin szobor, melynek helye egy bizonyos kegyelmi pillanatban Csizma tér lett, majd lett itten integetős tribün, nem messze a tribüntől pedig Lenin elvtárs kukkolgatott befelé a Jugoszláv nagykövetségre.
Ez volt a múlt, de van ám folytatás is, méghozzá a jelenben. Az itt látható Tanácsköztársasági emlékmű helyére fakeresztet állítottak a 90-es években, amolyan mementó gyanánt, a Regnum Marianumra emlékezve. Ezt a keresztet pár éve néhány agyas seggfej elfűrészelte.
Miután Lenin elvtárs is a Szoborparkba került, sokáig üres volt a Műcsarnok mögötti rész. De mit tesz Isten, mindig kell hogy legyenek szimbólumok, melyek az adott kor jellegzetes lenyomatai lehetnek, amolyan útmutatók az egyszeri polgár számára. Így kerülhetett oda a 2004-es év során az úgynevezett Időkerék, melynek közismert jellegzetessége, hogy abszolúte nem működik.
Na aztán ott van az Időkerék szomszédságában, tribününk helyén a népnyelvben csak Vaskefeként emlegetett központi '56-os emlékmű. Ez az emlékmű eklatáns példája annak, hogy hogyan tudja a jelenlegi hatalom túlreáagálni a számára ambivalens történelmi momentumokat. Persze rögtön itt kell megjegyezni, hogy az úgynevezett másik oldal is sokszor ráhibázott, amikor köztéri szobrot rendelt valamely szobrászművészünktől. Egy szó mint száz, a módszerváltás utáni, politikai megrendelésre készült köztéri szobraink túlnyomó többségét nem pozitív példaként fogja emlegetni a művészettörténet. Ráadásul személyes véleményem szerint jobban járt volna a Városliget is, ha azt a sokezer négyzetméternyi területet, melyet kiírtottak belőle, illő módon visszatelepítik növényekkel.
Hiábavaló búslakodás helyett még egy keresetlen gondolatot megosztanék a 70-es troli kapcsán is. A 70-es számú trolibusz ugyanis az első trolivonalon közlekedik a fővárosban 1948 óta. A 70-es számot pedig közismerten Sztálin elvtárs hetvenedik születésnapjának tiszteletére kapta, s viseli változatlanul a mai napig. Hát nem csodálatos?
Na és akkor igazából be is fejezném a képek elemzését mára, hiszen bőven elég a jóból enny is. Azon azért el lehet gondolkodni, hogy a nyilvánvaló állandóságon túl -mely sok ittragadt tárgyban megnyilvánul- miért az az érzése az egyszeri halandónak, hogy a lelkekben is túl nagy a változatlanságra való igény. Ennek a kérdésnek a megválaszolása az igazán nagy falat.
Utolsó kommentek