Képvadászat VI.
Az a gyanúm, hogy Ekkerjozzal lassan onlány vadásztársaságot alapíthatunk, hiszen az Anyaföld gazdája újabb vadat cserkelt a TájKép számára.
A blogolás szempontjából számomra ugyan beindult az uborkaszezon, ellenben Ekkerjoz megint képekkel reagált egy írásomra, nevezetesen az előző posztban bemutatott, szaladgáló leninfiúra, úgyhogy most illő módon bemutatom a majesztró újabb küldeményét.
Egyébként a küldött fotókból válogatva felállítottam egy precíz dramaturgiát, mely azt a célt szolgálja, hogy lépésről lépésre közelítsünk a monumentumhoz, majd kellő áhitattal távolodjunk is el tőle. S mint tudjuk, jó dramaturgia nélkül nemhogy egy film nézhetetlen, de maga a való élet is meglehetősen egysíkúvá válik, úgyhogy igyekszem fokozatosan felfedni a küldött fotókon látható tárgy nemlétező mirákulumát.
No de elég a szófosásból, lássuk az első képet, amolyan első benyomás gyanánt!
De vajon mi lehet ez? Ekkerjoz uram talán Sydneyben járt, és lefotózta nekünk a kiváló dán építész, Jørn Utzon operaházát a napfelkeltében? Á, persze hogy nem. Vagy akkor ringbeszállt az idei Kékszalagon? Neeeeem. Ez itt nem egy hajóvitorla! Talán egy harmadik típusú talkozás részesei lehetünk? Pah.
Hát akkor meg mi a túrót látunk ezen a fotón? Na jó megsúgom.
Egy emlékművet.
Egy szobrot.
Hátulról.
Szolnokról.
Hát akkor közelítsünk tovább szép fokozatosan az objektumhoz, hiszen egy komplex módon megtervezett emlékművet a valóságban is részletről részletre térképez fel az ember fia, úgyhogy jöjjön egy akhilleuszi fragmentum eme műalkotásról.
Annyit már ebben a pillanatban megállapíthatunk, hogy a napocska valamiféle kulissza mögül kukucskál ki az előző fotón eme reggeli órán, mely kulissza emberi alakot takar. A takarás persze hátulról értendő, de hát mi ugye nem a főnézetből, hanem hátulról cserkeljük a nagyvadat, merthogy kétségtelenül nagyvadról van itten szó. Tehát annyi bizonyos, hogy van nekünk egy emberi alakunk, mely alak láthatóan nem klasszikus kontraposztban leledzik, hanem sokkal inkább mocorog. Na de merre mocorog? Meg ki ez a fószer?
Hoppáhelósziaszevasz!!!, vagy Élóélóélóéllllóóó!!! -mondaná a teremőr kíváló angolsággal, ha egy hazai múzeumban tapperolnád a műalkotást. De itt ez a veszély nem fenyeget, hiszen szabadtéri műalkotást látunk -ráadásul fényképről-, úgyhogy taktilitás hiányában elégedjünk meg Ekkerjoz precíz szemével.
Na persze egyből csörren a tantusz -pedig még nincs vége barangolásunknak!- hogy egy múltból ittfeledett munkásmozgalmi remekművel van dolgunk. Eme emberi alakzattal való ismerkedés során végső soron egy szokásos ábrázolásmóddal és egy szokásos komancs szimbólumrendszerrel állunk szemben: fáklyával szaladgáló izmos férfiembert láthatunk, vagyis nem Homérosz főhősét az Iliászból!
Egy kis finomságra azért felhívnám a nyájas olvasó figyelmét, hiszen nem a szokványos urbánus proletárt láthatjuk bronzba öntve. Lévén hogy az Alföldön járunk, férfialakunk is idomul a terroirhoz, magyarán ha megnézzük szobrunk ruházatát, akkor megállapíthatjuk, hogy sokkal inkább egy, a Dózsa népéből elcsámborgott gatyás parasztot láthatunk a forradalom lángjával a baljában. Ez az ábrázolásmód olyan cizellált szimbolikus gondolkodásra utal, hogy részemről nem is taglalnám tovább a dolgokat. Inkább lássuk végre az összképet!
Na tessék! Hát nem ez is olyan, mintha lekéste volna a Jászkun Volán menetrend szerinti autóbuszát? Na persze ne bagatellizáljuk el a dolgokat, hiszen nem a buszt késte le ez a szobor, hanem egykori felállítói felejtették itt a pampákon. Most már legalább megtudhatjuk az örökérvényű bölcsességből, hogy nem csak a bajnak és a szarnak nincs gazdája, hanem bizony ennek a szobornak sincs igazán senkije.
Azt pedig, hogy hivatalosan nincs gazdija, arról Ekkerjoz világosított fel, hiszen állítólag hivatalosan senkinek a tulajdonában nem áll ez az emlékmű, hiszen sem az önkormányzat, sem az itt található sporttelep nem érzi a sajátjának. Ezzel együtt gondozzák a környezetét, sőt, ha valakinek graffitizni van kedve a szép fehér vasbeton felületen, akkor idővel azt is átfestik gondos, de láthatatlan kezek. Persze az is elgondolkodtató, hogy -amint Ekkerjoz említi- amíg a Damjanich szobrot gond nélkül lenyúlják zárt területről a színesfémgyüjtők, addig ez a nyílt közterületen álló munkásmozgalmi emlékmű igen jól állja a legkisebb karcolásokat is. Na persze van is anyag ebben a szoborban rendesen.
Igazából többet nem pazarolnám a szót, lévén nyár van és én is kevesebbet időzöm a blogoszférában, viszont Ekkerjoz forráspótló közlésével zárnám soraimat, miszerint: „a köznyelv szerint azért van a vasbeton fal a szobor mögött, nehogy az elvtárs elinduljon nyugatra...”
Utolsó kommentek