Képvadászat VII.

Régi adósságomat törlesztem végre, hiszen még a nyár elején lepett meg Mormogi Papa  -kedves olvasóm és levelezőpartnerem- néhány igen érdekes és gondolatébresztő felvétellel, melyek közül néhányat most végre megosztok a nyilvánossággal is.
Kéremszépen, akkor talán ugorjunk is bele a lecsóba! Annak is a közepébe.

-Immer telefonieren. Szólalt meg váratlanul a meglepetés erejével, szája sarkában hamiskás mosollyal és némi nehezteléssel Pekka - a mindig hallgatag, ötvenes éveit taposó finn nőgyógyász- miközben egy sétahajó fedélzetén a Helsinki környéki szigeteket csodáltuk éppen.
Pekka a hátam mögé mutatott majd a nyomaték kedvéért a fejével is biccentett egyett. Szólni ekkor már nem szólt egy szót sem. Erre magam mögé néztem és azt láttam, hogy egy kisebb yacht mellett haladunk el, melynek fedélzetén egy finn playboy napozik a nőjével, napszemüvegben, egy szál bermudában. A fószer kezében pedig méretes rádiótelefon volt látható, méretes antennával. Beszélgetett éppen. A csajon pedig nem volt semmi. De komolyan. Még a zsilettel is lekapott magáról mindent. Összenéztünk még Pekkával, majd szó nélkül élveztük tovább a hajóról a nyáresti naplementét.
Pekka szótlanságán, szűkszavuságán egyébként nincs mit csodálkozni, hiszen Gösta Ekman filmje, a Picasso kalandjai óta tudhatjuk, hogy a finnek nem éppen a szófosásukról híresek. Nem úgy mint az orosz balett, akik néhány fej káposzta elfogyasztása után elképesztő vircsaftra képesek a színpadon. Persze ha igazán autentikus forrásra vágyunk, akkor ott vannak bizonyosság gyanánt a Kaurismäki filmek, vagy ott van Jim Jarmusch Éjszaka a Földön című filmjének utolsó, helsinki epizódja. Ha személyes tapasztalatokból nem is, ezekből a filmekből megérthetjük a fenti, egyébként brutálisan lényegtelen történetet, mely 1997-ben esett meg velem egy szép augusztusi estén -mint már említettem- Helsinkiben.
Éppen életem első -és egyben utolsó- komoly szerelmi csalódásán voltam túl, úgyhogy igazán felszabadultan éreztem magam a finn fővárosban. Fél év múlva ráadásul, egy napos márciusi délutánon Budapesten én is megvettem életem első mobiltelefonját.
Pedig sokáig távol tartottam magam a kísértéstől, melynek legfőbb oka az volt, hogy -tisztelet a kivételnek- a mobilhoz rendkívüli tahóság is társult a hőskorban. Meg persze gyakran ma is. Ez a kis kezdeti attitüd -mármint a tahóság- a népnyelvben is szépen rögződött, hiszen e sorok írója például a mai napig „bunkofon”-nak becézgeti mindig hű társát.

Nos hát akkor a hosszúra nyúlt nyitány után kezdődjék az egyetlen felvonás. Lássuk végre Mormogi Papa küldeményét, hiszen a majsztró  régi és új nyilvános magyar telefonok, valamint telefonfülkék fotóival lepett meg, mely képek kapcsán jutott eszembe az a szomorú tény, hogy mióta mobilom van, gyakorlatilag észrevétlenné váltak számomra ezek az utcai tárgyak.
Pedig a telefonfülkék nem egyszerű tárgyak, hanem  inkább amolyan utcabútorok, melyek jó évszázada az urbánus környezetkultúra meghatározó darabjai. Valójában minden város rendelkezik jellegzetes típusokkal, mely vonulattól például Budapest sem tér el. Persze telefonfülkék dolgában talán a legjellemzőbb példa a brit szigeteken található modelek evolúciója. A brit telefonok pirosak és sűrün osztott üvegezett oldalakkal rendelkeznek, ezzel együtt állandó változáson mentek -és mennek keresztül- úgy, hogy megtartják az eredeti formai koncepciót.
Természetesen hagyjuk most a máséval való ékeskedést, felejtsük el a brit szigetek minden bizonnyal üdítő realitásait és ereszkedjünk alá a budapesti rögvalóságba.
Beszéltem az előbb evolúcióról, úgyhogy néhány kapott fotográfia alapján vizsgáljuk meg a budapesti helyzetet.
Rögtön az Operával szemben található ez a prototípus, mely talán leginkább őrzi a kezdeti formavilágot, mely formavilág nyilvánvalóan az eklektikus Budapest sajátja is volt egyben. A jellegzetes zöld-sárga színvilágról nem is beszélve.
Amellett sem mehetünk el szó nélkül, hogy valamikor a telefonfülkék komoly érzelmi kapcsot is jelentettek az emberek között, hiszen ezeknél a fülkéknél adtunk rándevút, vagy éppen  adtuk ki az útját az egykor  szeretett nőnek. Vagy netán fordítva, mi távolodtunk űzött vadként, azaz mi lettünk seggbe rúgva.
Ezen kívül eme fülkékből intéztük anno örömteli, vagy éppen tragikus párbeszédeinket egymással. Továbbá kaptunk rossz, vagy éppen jó híreket.
A sor persze a végtelenségig folytatható, de egy biztos; a telefonfülkék egykoron elválaszthatatlan társai voltak az egyszeri halandó polgárnak. Például e sorok írójának és barátainak kedvenc műintézménye az egykori Tokaji Borozó volt, mely a fülkétől cca. tíz órára volt található. A Tokajiban azt szerettem, hogy a szakadt képzőművészektől az ötvenhatos veteránokon át a piás, operaházi magánénekesig mindenki megfordult ezen a helyen. A mádi furmint pedig egészen iható volt a maga nemében.

Rögtön feljebb lépünk az evolúció egy magasabb lépcsőfokára, mely lépcsőfokon már a hatvanas évek termékét vizslathatjuk. Színben a már ismert sárga-zöld  kombináció öröklődik tovább. Ellenben tipikusan minimalista, továbbá funkcionális formavilággal állunk szemben, mely világ már nem tűri az előbb megismert polgári tárgykultúra felesleges sallangjait. Mármint szocialista szemszögből biztosan nem tűri.
Természetesen a funkcionális törekvésekkel semmi baj nincs, a baj inkább ott kezdődött, amikor ilyen fülkékkel tűzték meg mind a József Attila lakótelepet, mind a budai Várat.
Persze az ilyen fülkékhez is fűznek emlékek, hiszen úgy nyolcévesen a Pasaréti tér környékén beszorultam egy ilyenbe, úgyhogy sokáig neuralgikus pont volt az életemben a tárgyalt típus. Aztán nagykamaszként semlegesítettem eme negatív érzéseimet, amikor egy jókora nyári zápor elől egy ilyen fülkébe menekülve először smároltam le az éppen megszeretett lányt.
Azon pedig ne csodálkozzon senki, hogy nincs készülék a fülkében, szerény véleményem szerint talán egy filmgyári kellékké lényegült darabbal állunk szemben.

Most pedig egy Nurejevet megszégyenítő szökelléssel máris napjainkban találjuk magunkat.
Eme telefonfülke láttán rögtön szemünkbe ötlik, hogy bizony valamikor a kilencvenes évek során mintha megszakadt volna az evolúciós lánc. Ráadásul galád módon egy erősen leamortizált darabot választottam illusztráció gyanánt.
De haladjunk sorjában, kezdjük a színvilággal. A beazonosíthatatlan piros, bordós színvilággal megszűnt az addig szinte egyeduralkodó, hagyományosnak mondható zöld-sárga házasság. Ez a tény  természetesen a Postától privatizált telefontársaság szíve és joga volt, mellyel már egyből felrúgott egy tradicionálisnak mondható szokást. Megjegyzem, kíváncsi lennék hogy mit szólnának mondjuk a londoniak, ha egy telekommunikációra szakosodott multi hirtelen átfestetné pirosról zöld-sárgára a londoni fülkéket. Nem örülnének a londoniak a változásnak, az biztos.
Persze ne legyünk naívak, hiszen nem a rendszereken átívelő,  az adott kor vizuális frissességét is magába foglaló vizuális tradíciók megtartásáról vagyunk híresek. És tényleg, jó példa erre ez a kapszulaszerű, formailag értéket igazán nem képviselő telefonfülke, amit ráadásul előszeretettel tagelnek a fiatalok.
Na jó. Azért ne legyünk teljesen negatívak. Ha nem lenne vadkapitalizmus, akkor most  valószínüleg falafelt sem nagyon ehetnénk.

Utolsó elötti versenyzőként egy olyan fülkét mutatnék, mely szintén Budapesten, a szebb napokat látott Párisi udvarban található. Párja is van de azt most nem mutatom meg, mert ott balra a Kígyó udvar felé is léteznek említésre méltó momentumok. A Párisi udvar tipikusan orientalizáló stílusban épült Budapest első aranykora idején (a második és eleddig utolsó aranykor a két háború közötti bauhaus törekvésekben érhető tetten). Ennek megfelelően a telefonfülkék is igazodtak az egységes, orientalizáló stílushoz.



Ráadásul a Párisi udvarhoz is fűződik néhány szép emlékem, mint említettem.
Első, említésre méltó emlékem kézzelfogható bizonyítéka a Kígyó udvarban található, hetvenes években felgyógyított álmennyezet alatt található ujságos, ahol a városban talán egyedülikét nyugati lapokat lehetett vásárolni a nyolcvanas években. Ezt a lehetőséget én is kihasználtam, hiszen a megfelelő mennyiségű zsebpénzemből itt vásároltam meg a francia Pif ujságokat, valamint az Újvidéken, magyar nyelven kiadott Asterix és Talpraesett Tom képregények szinte valamennyi példányát.
A másik emlékem már az 1991-es év egyik taknyos októberi szombat estéjéről  származik. Történt pedig, hogy szokásos Moszkva téri találkánk egyikén házibulira pályáztunk. Ekkor jött a tuti tipp néhány grafikus évfolyamtársunktól, hogy a „Felszab” téren buli van! Bevettük az irányt a Párisi udvar felé, ahol olyannyira buli volt, hogy már a Kígyó udvarban zengett a Police-tól a Roxanne. Szóval ahogy bevettük az irányt a lépcsőházba, minden fordulóban párok csőröztek, majd megérkezve a globálisra méretezett nagypolgári lakásba, örömmel konstatáltuk hogy olyan a helyzet, mintha egy Kisképzős-Nagyképzős-ELTÉS-Gimnazista happeningbe csöppentünk volna. És tényleg olyan volt. A bulit egyébként valamikor hajnalban oszlatta fel a yard, akik a lakás bejáratánál várták meg, míg mindenki el nem hagyja a terepet. A közegek ugyanis nem jöhettek be a lakásba, mivel egy jólismert országgyűlési képviselő lánya rendezte a bulit a fater lakásában. Jó dolog a mentelmi jog. Nemde?
Ha már említettem ezt a generációm számára legendás házibulit, akkor zárójeles értékű mondatban most felkérném olvasóimat, hogy aki ráismer erre a szépemlékű eseményre, azaz netán jelen volt '91 októbere magaságában az említett helyen, írjon már néhány keresetlen gondolatot. Előre is köszönöm.

És akkor következzék a zárókép, mely minden bizonnyal előhívja azon gondolatokat, hogy gyakorlatilag már réges régen elérkezett hozzánk a Szép, Új Világ.



Ismerem én jól Budapest legtöbb szegletét, úgyhogy minden kétséget kizárva, ez a fotó a Kálvin téri aluljáróban készült. A telefonok szép katonás rendben várják végzetüket, melynek gyúpontjában minden valószínűség szerint az elkerülhetetlen amortizáció áll. Amúgy multifunkcionális kis fülkékről beszélhetünk, hiszen a budapesti hajléktalanok egy része átmeneti szállásként használja a helyet.
Egyszer leálltam itt beszélgetni szociális munkásokkal, akik meleg teát és élelmet hoztak a téli hidegben itt tanyázó hajléktalan embereknek. Akkor mondták el ezek a fiatalok, hogy azok a hajléktalanok, akik minden telüket az utcán töltik, nagy valószínűséggel három-négy kemény télnél tovább nem bírja szervezetük a megpróbáltatásokat. A negyedik-ötödik évben -életkortól függetlenül- általában meghalnak. Na persze bonyolultabb kérdés ez annál, minthogy néhány mondatban itt ennyiben is maradjunk, ezzel együtt mondom újra, itt van a Szép, Új Világ.

Mormogi Papának pedig mégegyszer köszönöm a küldeményt.