Egy számomra igen fontos filmről szeretnék most írni annak kapcsán, hogy a minap egy diszkontban, a pénztárnál várakozva megláttam a film DVD változatát 650 (hatszázötven!) pengő magyar inflációs forintért. Naná, hogy berántottam a dolgot a Balfi buborékos és a macisajt közé.
De mielőtt belecsúsznánk a mélységekbe, itt van felütésnek a film harmadik perce. Felhívnám a figyelmet arra, hogy nem akármilyen a kép, nem akármilyen Johann Pachelbel egyébként slágergyanús D-dúr kánonjának részlete, valamint nem akármilyenek a szövegrészletek (magyar fordításaim alant olvashatók), úgyhogy fogadjátok szeretettel a gesamtkunstwerket! De ne a wagneri értelemben.
Zsönge műfordítói vénámat megcsillantva most gyorsan ideírom az első idézet fordítását, mely körülbelül a következőképpen szól:
„HÁT NEM HALLJA EZT AZ ISZONYÚ KIÁLLTÁST MINDENÜTT,
AMIT AZ EMBEREK KÖZÖNSÉGES CSENDNEK NEVEZNEK?”
Azonban még időnk sincs igazán eszmélni, hiszen hamarosan megkapjuk a következő dózist is:
„MINDENKI ÖNMAGÁÉRT ÉS ISTEN MINDENKI ELLEN”
Az inkriminált filmrészlet -amint az a további feliratból kiderülhetett- Werner Herzog 1974-ben forgatott filmjéből, a Kaspar Hauserből származik, melynek címszereplője egy bizonyos Bruno S., valójában nem színész, ellenben sorsa illetve élete mindenképpen rokon vonásokat mutat a valóságban is létezett Kaspar Hauserrel. De előtte lássuk röviden az eredeti történetet.
Kaspar Hauser rejtélye
Kaspar Hauser 1812. április 30-án született egy Dél-német tartományban. De Kaspar Hauser a világ -és talán önmaga számára is- valójában csak jóval késöbb, 1828. Pünkösd hétfőjének reggelén született meg, amikor Nürnberg egy kis terén a jó bajor polgárok felfigyeltek egy fiatalemberre, aki órák óta mozdulatlanul állt egy helyben és mereven nézett maga elé. A kezében pedig egy levelet szorongatott, mely levélből csak a nevét és a születési dátumát lehetett megtudni.
Az rögtön feltünt a nürnbergieknek, hogy a fura szerzet nem tud rendesen járni és minden mozgás erős fájdalmat okoz neki. A beszéd is nehezére esett, szókincse néhány szóból állt csak.
Annyira nem tudtak az emberek mit kezdeni a hirtelen támadt helyzettel, hogy jobbhíján a rendőrségnek adták át Kaspar Hausert, aki aztán hamarosan a város pénzéből egy kiváló professzorhoz, Georg Friedrich Daumerthez került.
A professzor hamar felmérte a helyzetet és kiváló érzékkel kezdte tanítani a fiút beszélni, írni és olvasni, valamint bevezetni az emberi világba. Kaspar Hauser ahogy szép lassan eszmélt és el kezdett kommunikálni, egyre több momentumot közölt a múltjából.
Nagyjából három éves korátol egy külvilágtól elzárt sötét pincében tartották fogva, ahol senkivel sem érintkezett, élelmét -amely kizárólag kenyérből és vízből állt-, ruháját mindig akkor adták be neki, amikor éppen aludt.
Ebből kifolyólag amikor titokzatos fogvatartói váratlanul tizenhat évesen szabadon engedték, Kaspar Hausernek fogalma sem volt térről, időről, fényről és évszakokról. Vagyis Kaspar Hauser tizenhat évesen úgy került egy csapásra az emberi világba, mint az újszülött csecsemők; ártatlan és tiszta tudattal. Ezt az utóbbi tényt azért is tartom fontosnak megjegyezni, mert a kortársak egybehangzó véleménye szerint Kaspar Hauser halála napjáig megőrizte ezen tulajdonságait, mely tulajdonságokat az emberek többnyire valamiféle csodaként fogtak fel.
Erről a krimibe illő rejtélyéről komoly irodalom áll rendelkezésre, úgyhogy most csak érintőlegesen említem meg a legfontosabb további momentumokat. A legismertebb feltételezések szerint Kaspar Hauser egy örökösödési viszály áldozata lehetett, mely viszály a badeni nagyhercegi családot érintette, ugyanis egyes feltételezések szerint talán a badeni trón örököse lehetett a közel másfél évtizedig pincében tartott fiú. Arisztokrata származásáról árulkodott a karján található oltásnyom is, hiszen az oltást ekkoriban köztudottan csak arisztokraták és gazdag polgárok adattak újszülött gyermekeiknek.
Az, hogy „fontos” személy lehetett Hauser, mi sem bizonyítja jobban, minthogy fennmaradó életében kétszer próbálták meggyilkolni. Ráadásul élete utolsó éveiben elkezdte leírni az emlékeit és talán attól féltek, hogy felismer valakit fogvatartói közül, vagy egyszer felismeri azt a helyet, ahol fogva tartották.
A második gyilkossági kísérletet ráadásul sikeresen végre is hajtották, ugyanis 1833. decemberében azzal csalták el egy parkba, hogy ott -eddig nem ismert- édesanyja kíván vele találkozni. Amikor a parkba ért, elé lépett egy férfi és többször mellbeszúrta. A fiú még saját lábán hazament, majd három nappal késöbb, 1833. december 17-én belehalt sérüléseibe. Nem sokkal korábban Kaspar Hauser még azt mondta: „Az én megjelenésem a világban csak egy nagy zuhanás volt”.
Halálakor huszonegy éves volt.
Bruno S., az új német film ismeretlen katonája
A rendező, Werner Herzog mondta a film forgatása közben a Kaspar Hausert alakító Bruno S.-nek a következőt: Na Bruno, most veled megalkotjuk az új német film ismeretlen katonájának emlékművét.
A Kaspar Hausert alakító Bruno S. (polgári nevén Bruno Schleinstein) ugyanis nem színész és e szerep eljátszása után sem vált azzá, hiszen Bruno S. gyakorlatilag saját magát játsza ebben a filmben. Neve is azért olyan amilyen, mert soha nem állt szándékában úgymond „híresnek” lenni, holott ez a film annak idején hatalmas sikert aratott az egész világon. Cannesban, a film bemutatója után az összegyült újságíróknak is csak annyit mondott a sajtótájékoztatón: Bruno ma először látta a tengert.
A közönség pedig mosolyogva azt gondolta, hogy most is Hausert játsza. Pedig nem játszott ő semmit és senkit. Magát adta.
Bruno S.-t Werner Herzog fedezte fel - véletlenül egy tévében sugárzott műsorban, nem sokkal azután, hogy megirta a Kaspar Hauser forgatókönyvét. A műsor Nyugat-berlini utcazenészekről szólt. Itt látta meg Herzog Bruno S.-t, a berlini tangóharmonikást.
A rendező megérzése igen jónak bizonyult, hiszen Bruno S. sorsa sokban mutatott rokonságot Hauser gyermekkorával. A berlini utcazenész ugyanis egy prostituált nem kívánt terhességéből született. Anyja a „nem akart” gyermeket kezdettől fogva elzárta a világ elől, állandóan verte, majd intézetbe zárták visszamaradott gyerekek közé. Onnan megszökött, majd egyre keményebb intézetekbe került. Késöbb kisebb vétségekért és csavargásért is letartóztatták, sőt a bolondok házát is megjárta. Pedig ő soha nem volt bolond, csak katasztrofális gyerekkora volt. A bezártság és az izoláció élménye miatt tehát ideális volt Hauser szerepére.
Herzog elmondása szerint a forgatások után magán hagyta jelmezét, abban evett és abban aludt. Brunonak volt egy állandó mondása, amit a rendező Hauser szájába is ad a filmben: Lovasként szeretnék repülni egy véres csatában.
Számomra olyan ez a mondat, vagy inkább kép, mintha Altdorfer Isszoszi csatáját képzelnénk magunk elé. De nem ússzuk meg ennyiben, ejtek még szót késöbb is festészetről.
Végül még annyit említenék meg, hogy Werner Herzog és Bruno S. találkozásából létrejött még egy játékfilm, a Stroszek, melynek könyvét néhány nap alatt írta meg a rendező direkt Bruno számára. Ebben a filmben a főszereplő gyakorlatilag magát alakítja, azaz egy német utcai zenészt, aki a börtönből való szabadulás után nem tud visszailleszkedni a társadalomba és barátaival lelép Amerikába. Mondanom sem kéne, de ez a film sem éppen a filmszatírák világát idézi, hiszen Bruno és barátai számára nem létezik az úgynevezett ígéret földje sem.
Még néhány gondolat a filmről
Kevés szó esett még konkrétan a filmről, pedig Herzog 1974-es Kaspar Hauserja sok szempontból is jelentős alkotásnak bizonyult.
Az úgynevezett új német filmnek három emblematikus figurája van, illetve volt. Wim Wenders, Werner Herzog és a már elhunyt Rainer Werner Fassbinder. Na jó, negyediknek meg kell még említeni Volker Schlöndorfot is, akinek Bádogdob című Grass adaptációja döbbenetes filmélmény a mai napig. Mindhárom (na jó, mind a négy) rendező nagyon sajátos -és egymástól nagyon különböző- életművet tudhat magáénak, ezzel együtt ezen életműveknek van egy fontos közös vonása; ők voltak az a német rendezőgeneráció -az úgynevezett „apátlanok generácója” tagjai-, akik először tudtak leszámolni a náci Németország terhével, továbbá ez az első olyan generáció, akik a németekre ekkoriban még nagyon jellemző bűntudattal és komplexusokkal is leszámolva őszintén szembenéztek nemzetük XX. századi múltjával.
Amíg a Kaspar Hausert alulértékelte a német kritika, addig az 1975-ös Cannes-i filmfesztiválon főként a franciák(!) jóvoltából két díjat is elvitt a film. Kapott egy külön Nagydíjat, továbbá megkapta a FIPRESCI-díjat, a nemzetközi filmkritikusok díját is.
Ezek a díjak nem csak ennek a filmnek, hanem úgy általában az új német filmnek is nemzetközi kitörést jelentettek a hetvenes évek közepén.
A Kaspar Hauser film jellemzően a német történelem egy privát aspektusát vizsgálja, hiszen Kaspar Hauser története a mai napig foglalkoztatja a németeket.
Maga film a biedermeier korának Bajorországában játszódik. Ennek megfelelően rendkívül hitelesek a jelmezek, továbbá a díszletek is. A filmben gyakran visszatérő motívum egy kert, amelyet már a forgatás elötti évben megterveztek és beültettek. Ráadásul néha úgy érzi az ember, mintha néhány Caspar David Friedrich festmény elevenedne meg hirtelenjében. Éles, rideg fények és rideg hangulatok jellemzik ezt a filmet, amelyet a romantika légköre határoz meg úgy, hogy maga a film semmiféle romantikus mondanivalót igazából nem hordoz magában. Viszont a korszakot, az atmoszférát nagyszerűen tükrözi. Ettől aztán ma is egészen aktuális a film.
Az operatőri munka is egészen rendkívüli. Feszes, kiegyensúlyozott kompozíciók a meghatározók, a belső enteriörökben pedig mintha a Vermeer képekre oly jellemző, fénnyel írt jelenetek elevenednének meg. Igaz, Vermeer kicsit északabbra volt és jóval korábban, szellemiségében még is sok a rokon vonás.
Az álom-motívumok megjelenése is gyakori eszköze a filmnek. Ilyenkor többnyire 35 mm-re visszaírt Super8-as felvételeket láthatunk, melyek minősége sajátos esztétikát teremt. A történettől különálló, gyakran hangulati képek nem részei a szorosan vett cselekménynek, mégis lényeges képi dramaturgiát jelentenek. Ez az eszköz egyébként jellemzője a hatvanas, hetvenes évek európai filmművészetének, többek között Tarkovszkij vagy éppen Huszárik filmjeinek.
A dramaturgiát tekintve a film szöges ellentéte a kommersz és az amerikai stílusnak. Nincsenek dramaturgiai csúcspontok, illetve fordulatok. Nincs sztár, akivel azonosulni lehetne, a néző az egész filmben részt vesz. Ilyen értelemben a Kaspar Hauser a XIX. századi korszellem, azon belül is a biedermeier tökéletes interpretációja.
Egyébként nem Bruno S. az egyetlen amatőr színész a filmben. Herzogra mindig jellemző, hogy a profi színészek mellett sok amatőrt is szerepeltet a filmjeiben, amely tökéletes színészvezetéssel párosulva egészen hiteles atmoszférát teremt. Sőt, a rendező egyszer elmondta valahol, hogy ugyanúgy forgat dokumentumfilmet, mint játékfilmet azzal a különbséggel, hogy az utóbbi műfaj értelemszerűen több stilizálást igényel. Ráadásul a Kaspar Hausert kronológiai sorrendben vették fel amely nem jellemző a filmkészítés folyamatára.
Nagyon sok gondolatom van még a film kapcsán, de azért jóból is megárt a sok. Ezzel együtt azt azért láthatjuk, hogy Werner Herzog olyan filmet hozott létre mely sok-sok szoros szállal kötődik saját kultúrájához. Kezdve Pachelbel zenéjével, folytatva a Büchner idézettel és a C. D. Friedrich festményeit idéző képi világgal, egészen a jellegzetes atmoszféráig.
Ráadásul ez a film nem egyszerűen Kaspar Hauserről és Bruno S.-ről szól. Ez a film valójában rólunk szól. Elég csak visszaolvasni azt a két idézetet onnan fentről.
Utolsó kommentek