PVC szagú műanyagkoszorúk, kínai fröccsöntött mécsesek, teszkógazdaságosan téliesített műkő és márvány síremlékek, valamint ázott címkéjű petpalackok sokasága jellemzi manapság a halál és az emlékezés „kultúráját” a fővárosi temetőkben. Persze lehet hogy említhetném az ország egészét is, de nekem jelenleg csak a fővárosra van igazán rálátásom ezügyben, úgyhogy igazságtalan lenne a részemről most más vidékekről is beszélni.



Nemrég emlékeztünk halottainkra,  és bizony számomra évről évre visszatérő kérdéseket vet fel a fővárosi temetők vizuális látványa, már ami a megemlékezés műanyagvirágait, illetve az egyéb katasztrofális vizuális jelenségeket illeti. Idén úgy döntöttem, hogy a teljesség igénye nélkül csinálok pár fotót, amit most illő módon megosztok a nyájas olvasóval is.

Helyszínünk a Budán található Farkasréti temető, mely számomra -a Fiumei úti sírkert mellett- a legszebb fővárosi temető. Ráadásul miután Rákosiék egy időre bezárták, majd a Kacsingatós puhadiktatúrája ki kívánta sajátítani a Fiumei úti temetőt, így Farkasrét vette át évtizedekre az úgymond „nemzeti sírkert” szerepet

Első körben két síremléket mutatok most be, melyek a művészparcellától délre és északra fekszenek.



A baloldali fotón az Irgalmasrendi szerzetesek sírjának egyszerű obeliszkje látható. Az egyszerűségében is méltóságteljes sír különben kitűnő állapotban van, nem is azzal van a gondom. Inkább fókuszáljunk egy kicsit hátrébb és vessük léha tekintetünket arra a sufnira, mely tákolmány leginkább a kádári víkendtelkek latrináinak otthonos világát idézi. És nem ez az egyetlen darab ebben a temetőben.
Jó, jó! Lehetnék persze kissé elnézőbb, hiszen ha jobban belegondolunk, akkor a magyar sufnikultúra szerte e honban igazi hungaricumnak tekinthető. Írtam is egyszer ennek kapcsán viszonylag részletesen egy vidéki roadmovie élményemről illetve egy fővárosi nagykörúti sétám kapcsán. Talán ezen írások, illetve az ott található fotók kapcsán jobban megérthetjük ennek a háttérben surranó sufninak a létjogosultságát is. De azért támpont gyanánt annyi gondolatot még megosztanék, hogy például az ókori görög temetkezési helyek -azaz a nekropoliszok- gyakorlatilag az akkori városok szövetének, szerkezetének, formavilágának a  hű tükörképei voltak kicsiben. Namostan. Ebben az esetben mi se csodálkozzunk fővárosi temetőink közállapotain, hiszen gyakorlatilag hű tükörképei ennek a világvárosnak. Természetesen kicsiben.
És hogy folytassam a sort, ugorjunk át az Allah akbar és számtalan kitűnő könyv szerzőjéhez, a kiváló  orientalista, Germanus Gyula sírjához, melyet jobbra láthatunk. Tulajdonképpen a látvány egyértelműen magáért beszél, hiszen bármely budapesti közterületen ráakadhatunk ilyen ülőalkalmatosságokra. Ezen kívül -ami a fotóról annyira nem jön le- évről évre látom Germanus síremlékét, mely az utóbbi években rohamos amortizáción megy keresztül. Sajnos persze ez elmondható sok más utód nélkül maradt tudós, művész, sportoló síremlékéről is. Viszont akkor azt nem értem, hogy hova megy el az a pofátlanul sok pénz, amibe ma Budapesten a temetkezési szolgáltatások kerülnek? Persze hogy a fenébe ne tudnám! Mindenki tudja.

Mint már említettem, a Farkasrét az egyik legszebb fekvésű és kialakítású temetője a fővárosnak. Ennek megfelelően egészen különös hangulatú sétákat lehet itt tenni. Viszont gondban leszünk, amikor az egésztől a rész felé próbálunk haladni, azaz amikor a részleteket kezdjük el vizslatni, különösen Mindenszentekkor, illetve Halottak napján. Ilyenkor ugyanis brutális tobzódásnak indul a temető. Egyrészt megkezdődnek a téliesítési munkálatok, mely tevékenységek abban érhetők tetten, hogy az év során gondosan gyüjtögetett nejlonzacskók megjelennek a síremlékeken, vagy éppen kimondott dekorációs célokat szolgálnak.



Talán azzal sem mondok semmi újat, hogy valamely titokzatos okokból kifolyólag Magyarországon hihetetlen kultusza van a nejlonzacskóknak, de erről majd egyszer bővebben fogok írni. Most elégedjünk meg annyival, hogy a nejlonkultúrából a temetőink sem maradnak ki, úgyhogy mindezt néhány jellemző példával illusztrálnám is.
Ellenben haladjunk tovább, hiszen a praktikus gondolkodás más dolgokban is igen jól tetten érhető. Példának okáért abban a hullazsákban lényegülő sírszobornak az esetében is.



Ilyenkor azért elgondolkodom azon, hogy vagy időtálló anyagból kéne síremléket rendelni, vagy sürgősen alapszintű vizuális kultúrára kéne oktatni a magyar lakosságot. Sajnos az a gyanúm egyébként, hogy ezek a jelenségek inkább komoly kulturális deficitet feltételznek, mely deficit sok más téren is jellemzi a fővárosi lakosság egészét.
És akkor a művirágok kultúrájáról még említést sem tettem, pedig a művirágok tobzódása szintén emblematikus jelenség a mai Magyarországon. Ennek okait most nem keresném, ellenben számos érv szól a művirágok használata mellett. Egyrészt vásárlója úgy fogja fel a dolgot, hogy egyszeri beruházással évekre lerendezi a felmenőket, másrészt tartósabb mint a vágott és a cserepes virág, ergo nincs vele gond.

Lassan elunom magam hogy mindig csak a negatív példákkal állok élő, így most a vége felé álljon itt egy számomra kedves dolog is.

Természetesen ahogyan szorult helyzetben szoktuk mondani; a remény hal meg utoljára. És ez valóban így van, hiszen kisgyerekek körében űzött foglalkozásról van szó, mely Mindenszentek idején is egyre jobban terjed mostanában, úgyhogy reménykedjünk csak, hogy a nejlonkultúrán túl látjuk már a fényt az alagút végén.

Végül, de nem utolsó sorban epilóg helyett felteszem magamnak (is) a kérdést. Vajon hogyan jön ide a címben emlegetett rozmaring szaga?
Most ahelyett hogy új témát nyitnék a rozmaring szimbolikus, valamint hagyományokban gyökerező, illetve gyakorlati szerepéről, egy lehetséges válasz gyanánt inkább fejezzük be ezt az egész témát az alábbi filmrészlet megidézésével: