Képvadászat IX.
Igazi rákendroll érzés kerített hatalmába, amikor megláttam virtuális postaládámban a most közlésre szánt felvételeket. Arról van egyébként szó, hogy újfent fotográfiákat sodort villanypostámba az elektronikus szél. Ezúttal Gift idézett elő heveny turbulenciát (mármint itt látható küldeményével), úgyhogy neki köszönhetően most egy igazi remekművet tudok megosztani a nyájas olvasóval. A fotók tavaly nyáron készültek Csongrád városában, mely város számomra egyébként is sok drága gyermekkori emléket idéz.
Nos kérem. Nem akarom rögtön az emlékek hasztalan hajkurászásával elvinni a fősodortól az irányt, inkább állapodjunk meg Gift küldeményénél, melyben egy valóságos magyar, XXI. századi murális népi munkát dícsérhetünk, ahol egyből arcbavág bennünket a mélyen profán szándék, amely a mű trágyát (sic!) képezi.
Ahhoz azonban hogy megértsük, valamint értelmezzük ezt a nem mindennapi jelenséget, röviden és felületesen tekintsük át a műfaj (ti. a freskó) magyarországi emlékeit, hagyományait, kizárólag a jelen mű pozicionálása érdekében.
Nyugodt szívvel elmondhatjuk, hogy a törökdúlást megelőző évszázadokban számtalan középkori remekmű jött létre ebben az országban, melyek az Oszmán birodalom terjeszkedése nyomán többé-kevésbé a füsttel -vagy a földdel- váltak egyenlővé. Így tehát a Felvidéket és Erdélyt leszámítva nem sok emlékünk maradt mondjuk úgy II. Lajos királyunk regnálásától számolva visszafelé. Ellenben egy jellegzetesen magyar művészettörténeti emléket mégis meg kell említeni, méghozzá a Szent László legenda igen elterjedt középkori ábrázolását, melyre Erdélytől a Felvidéken át egészen Horvátországig és Dalmáciáig számtalan példát találhatunk ma is. Itt jegyezném meg, hogy a jó horvátoknál a mai napig igen nagy közös lovagkirályunk kultusza, ellentétben természetesen a magunkfajta kádármagyarokkal.
Na de most nem ez a lényeg, hanem sokkal inkább az a lényeg, hogy az eredendően profán történet -melyben Szent László királyunk megvív a leányrabló kun vitézzel- templomi freskókon való megörökítése bizony egyedi és unikális darabja középkori egyházművészetünknek, ahol alapvetően internacionális jegyek alapján dolgoztak ekkoriban a templomfestő mesterek. Itt bizony komoly eltérések tapasztalhatók az akkori latin és ortodox szokásoktól egyaránt, merthogy arról is szó van, hogy egyik legkiválóbb lovagkirályunk legendája valójában a népi szájhagyományból vált szerves részévé akkori egyházművészetünknek, az Anjou-korban.
Na aztán a középkor illetve a vegyesházi királyok uralkodása után jött úgy négy évszázadnyi schwarz-gelb világ, mely mindenféle híreszteléssel ellentétben nem volt olyan igazán fényes korszak a Magyar Királyság történetében. Ellenben ennek a Habsburg érának már sok nyoma maradt szerte az országban, de legfőképpen a nyugati és északi végeken, méghozzá többnyire a barokk művészet tekintetében.
És hogy rögtön egy kiemelkedő példával is éljek ebből a korszakból, a Dunántúlon található a magyar Sixtus (és nem Sixtusi!) kápolna -amely azért nagyobb mint egy kápolna-, mely egészen pontosan Sümeg városában található és valójában a sümegi Miurunk plébániatemplom freskóit szokás ezzel a jelzővel illetni, hiszen itt találhatók Franz Anton Maulbertsch fiatalkori munkái, melyeket nem éppen snassz módon -mint mondottam- egyenesen a magyar Sixtus-nak is nevezünk. Ízelítőnek mutatnék is néhány fotót a templombelsőből. A sümegi plébániatemplom esetében azt kell tudnunk, hogy gyakorlatilag a templom teljes falfelületét Maulbertsch freskói díszítik.
Persze freskófestészetben kiemelkedő volt a dualizmus korának Magyarországa is, ahol az eklektika építészete bizony megkívánta a murális munkák jelenlétét. Példának okáért mostanában a hírekben oly gyakran szereplő Andrássy úti paloták jelentős részében -melyeket bagóért adtak el kerületi ingatlan-maffiózó kormánypolitikusok- igen nagy számban jelen vannak a magyar festészet jelentős alkotóinak freskói. Vagy például az általam egyébként nem igazán kedvelt Munkácsynak még a bécsi Kunsthistorisches Museumban is jelentős munkája található, egyből a főlépcsőház fölött. És akkor Lotz Károlyt már meg sem említem.
Ezek után a Gödöllői Művésztelepről sem szabad elfeledkeznünk, mely város egyben a magyar szecesszió egyik bölcsője is ilyenformán. Innen bizony Kőrösfői-Kriesch Aladár, vagy éppen Nagy Sándor munkásságát illik ismerni az egyszeri magyar honpolgárnak.
Aztán persze a XX. századból még illendő megemlitenem két magyar alkotót, akik jelentős freskó munkákat hagytak az utókorra. Az egyik a két háború közötti idők hivatalos festője, Aba-Novák Vilmos, akinek például a székesfehérvári Szent István mauzóleumban található freskójának egy részlete itt látható. A másik alkotó Domanovszky Endre, a római iskola egyik kiemelkedő alakja, aki aztán a szocreálba is rendesen belecsúszott sok más helyszín mellett például Sztálinvárosban.
Most, hogy ilyen szemtelenül nagy ívet sikerült már megint leírrnom, ideje visszatérni a felütéshez, hiszen ez az írás mégiscsak egy jellegzetes Kádár-kori kocka parasztházra mázolt, környezetéből brutálisan kiszakadó kortárs laikus munkáról szólna. Viszont a kontextusba helyezéshez remélem hozzásegített ez a felületes kis művészettörténeti áttekintés a fentiekben.
Ennek megfelelően némileg zavarban is vagyok, hogy hol is kéne megfogni eme jelenség lényegi sarokpontjait. A pillanatnyi zavarból talán kisegít minket az a metódus, ha most szépen sorravesszük hogy hol is vagyunk és mit is látunk tulajdonképpen.
Tehát. Csongrádon, a Gróf Széchenyi István út és a Klapka György út sarkán állunk éppen 2008. nyarán, ahol egy mezőgazdasági gépeket és eszközöket forgalmazó családi vállalkozás működik. Ennél fogva rögtön megállapíthatjuk, hogy nem ám csak egy sima l'art pour l'art műremekről van szó, mely a paraszti munka XXI. századi gépesítésének hírmondója kíván lenni. Nem! Nyilvánvaló promóciós szándékok vezérelték a donátort, amellyel saját tevékenységének létezésére kívánja felhívni az arra járó gyanútlan vándor figyelmét.
Mielött megnéznénk a témaválasztást, végezzünk egy laza elemzést az anyaghasználat és a kivitelezés tekintetében, melyet ha csak a színhasználat minősége felől közelítünk meg, akkor egyből megállapíthatjuk hogy egy igazán naív, úgynevezett helyiművész munkájával lehet dolgunk.
Tehát a színek. A mű alkotójának még alapjáraton sem lehet túl sok ismerete a festészeti technikákról. Példának okáért szembetűnő a barkácsáruházakban kapható színezőpaszták direkt használata, mely a tragikusan rikító színvilágban egyből tetten érhető. Holott egy tikkadt nyári tájképet igen szépen meg lehetne fogalmazni az ég tekintetében egy kis tüzes kobaltkékkel, vagy cölinkékkel, neadjisten a párizsi kék óvatos használatával. Aztán annak a kalászosnak is jót tett volna egy kis nápolyi sárga, vagy némi krómsárga. És akkor az okker meg a vörös kölönféle árnyalatait már meg sem merem említeni. Sőt, ha nagyon kötözködni volna kedvem, akkor valószínüleg az épület lábazatának vörösesbarna színét veretném le legelőször. Annak a színnek a kiválasztását ugyanis egész egyszerűen nem is értem. Illetve ha nagyon akarom, akkor értem, de ennek létjogosultságát most hosszú lenne kifejteni. Na mindegy is. Igazából nincs okom bántani az alkotót, hiszen az már önmagában is komoly teljesítmény, hogy ilyen műalkotás megvalósítására vállalkozott.
És akkor a vége felé kéne pár keresetlen szót említeni magáról a formai kivitelezésről is a témaválasztás, illetve a kompozíció tekintetében.
Egyből szembetűnő az egyszerre mindent megmutatni akarás szándéka, hiszen ugyanazt a traktort látjuk elől-, illetve hátulnézetben, különféle kiegészítőkkel felvértezve. A velünk szemben haladó traktor esetében azonban valószínüleg az elkomponálás -netán az elszámítás- esete forog fenn, hiszen traktorunk orra rendesen beleszalad kockaházunk kockaablakába, mely ablak ráadásul a tolvajok munkáját megkönnyítendő, kívülről lecsavarozható ráccsal van ellátva.
Na aztán kimondott röhögőgörcsöt okozott a búzatábla közepébe szúrt kresztábla szerepeltetése, melyet persze egyértelműen vevőcsalogató -azaz funkcionális- szándékkal festett oda a jó piktorunk. És ha most követjük a hülyék számára nyomatékosított bugyikék nyilak folyamát, akkor az alábbi fotón eljutunk célunkhoz, nevezetesen a bolt bejárathoz is.
Ebből a nézetből már kimondott purista szándékok érvényesülnek. A távolban még boronál a traktor, de jobbra haladva már szépen elcsöndesül a táj és csak a rétisasok, no meg a gólyák szárnycsapkodásait véljük hallani, akik az aratás során jótékony védelmüktől megfosztott zsákmányaikat igyekeznek éppen becserkészni néhány pocok, béka és gyűrűsféreg képében. Persze az idilli képet némileg semlegesíti az árok fölé belógó ereszcsatorna látványa, mely technikai megoldás nélkül viszont minden bizonnyal nem érezhetnénk magunkat otthonosan hazai terepen.
Hát kéremszépen, ma is sikerült némileg túllőnöm a célon a szöveg terjedelmét tekintve. Ezzel együtt úgy gondolom, hogy mivel Gift ilyen műremekkel tisztelt meg engem, így illő módon igyekeztem feloldani azt a nyilvánvaló esztétikai feszültséget, melyet ez a kis Dél-alföldi falfelület magában hordoz, továbbá bátorítok mindenkit arra hogy gyűjtse a hasonló egzotikumokat, hiszen többek között ilyen dokumentumok által leszünk majd képesek utódainkkal megértetni, hogy milyen kemény korban is éltünk egykoron.
Utolsó kommentek