Mád, Tokaj-hegyaljai borvidék 2009. nyarán. A kaliforniai álomgyár fölé magasodó emblematikus felirat parafrázisa meghatározó elemként érvényesül a Mádot a külvilággal köldökzsinórként összekötő aszfaltút felett.
 

Egyszer már írtam a vidékhez fűződő fiatalkori emlékeim néhány jelentős fragmentumáról, most azonban egy évtizednyi hosszú távollét után az elmúlt nyáron újra tiszteletemet tettem itt, hogy emlékeimmel viaskodva a családomnak is megmutassam a környék felszínen fellelhető, de többnyire a mélybe mutató momentumait.
Felszínről írok, hiszen a néhány napos tartózkodás alatt főként csak a többek által ismert helyeket jártuk be, szemben a régi időkkel, amikor a Zemplénben és Abaújban, illetve a Cserehát peremén még komoly szociografikus képvadászatokat is ejtettem. Igaz, akkor még fekete-fehér Forte filmre, ma meg már megfoghatatlan pixelekre.
Az itt látható fotográfiák talán nem többek haszontalan ansichtskartéknál, amolyan képeslapfotográfiáknál, valamint a hozzájuk fűzött apróbetűs feljegyzéseknél, melyeknek nem titkolt szándéka egyfajta hangulatjelentés a jelen állapotairól.
Mindazonáltal ne ijedjen meg a nyájas olvasó, ha időnként a turisztikai kiadványok ismertető szövegének szándékolt színvonalával találja magát szembe, hiszen az alkalmas pillanatokban úgyis szubjektív vizekre evezek.

Sárospatak

A sárospataki vár keleti, Perényi-szárnya a Lórántffy-loggiával, a Vörös-toronyból.


Ezt az egész épületegyüttest úgy is érdemes nézni, hogy itt a magyar későreneszánsz építészet egyik jelentős darabjával állunk szemben, s mint olyan, ehhez hasonlót legközelebb Erdélyben és a Felvidéken találunk, nemritkán tökéletesen lerobbant, vagy megsemmisülés közeli állapotban.

A sárospataki vár a mohácsi csatavesztés utáni években került Perényi Péter birtokába, aki az 1500-as évek közepén építette ki a reprezentatív célokat szolgáló szárnyat.
Késöbb a Dobó, illetve Lórántffy családok tulajdonába került a vár, majd Lórántffy Zsuzsannának I. Rákóczi Györggyel kötött 1616-ik évi  házassága révén hozományként került a Rákócziak kezébe a vár. A Rákócziak időszakában egy évszázadon keresztül fejedelmi központként működött a hely, mely egyfajta összekötő kapocs is volt a  Magyar Királyság és az Erdélyi Fejedelemség között.

A vár falai között többek mellett megfordult Bocskai István, Bethlen Gábor és  Comenius is.  Sőt, magának Balassi Bálintnak is itt volt a menyegzője a szépséges Dobó Krisztinával. És akkor a Sub Rosa terem titkairól még említést sem tettünk. De most nem is fogunk.
A Rákóczi-féle szabadságharc után osztrákok kerültek a falakon belülre, majd 1875-től egészen 1945-ig a Windischgrätz család birtokában volt az épületegyüttes.

Amennyiben sétára indulunk a Bodrog parti kálvinista Athén szebb napokat is megélt utcáin, azon nyomban egy izgalmas időutazás részesei lehetünk, hiszen egyik pillanatról a másikra jutunk el a Rákócziak dicsfénytől övezett korától a XX. század hetvenes-nyolcvanas évtizedéig, mely korban a szociálizmusnak is nevezett népboldogító rendszer büszke lakói uraikkal való sűrű összekacsintások közepette építették a népköztársaságot. Ezen időszak tárgyi emlékeiből szemelgetünk most pár momentumot a XXI. század elején.

A géemkázásnak is nevezett keresetkiegészítő foglalatosság méltán tette büszke és öntudatos embertípusává a legvidámabb barakk lakóját. Az utcatábla már a klerikális idők restaurációs kísérletét mutatja.

A nyolcvanas évek időszaka komoly kísérleti terepet jelentett Makovecz Imre, organikus magyar építész számára, melynek folyományaként Sárospatak urbánus szövete is gazdagodott néhány, az építész által tervezett művel, jelen esetben a máig viruló Bodrog Áruházzal.

A Bodrog Áruház főhomlokzata a Karácsonyról visszamaradt  világító nippekkel.

A nyolcvanas-kilencvenes években méltán népszerűvé vált hollywoodi filmszínész ifjúkori arcképe láthatóan ma is komoly reklámértékkel bír errefelé. Ezt módfelett könnyen megállapíthatjuk, amennyiben Salátáné Marika cégtulajdonos férfi fodrászatának portáljára tekintünk.

„Anett kurva” -hirdeti határozottan egy merev hímtag társaságában a recski foglyoknak is emléket állító különös kapu.

A pataki tartózkodásom alatti reggeleken rendszeresen haladtam el a városi rendőrkapitányság épülete elött a napisajtó megvásárlása céljából, a hírlapárus irányába.
Ezeken a reggeleken igen megszokott  látványt nyújtott az erősen szolárium barna arcú, valamiféle etnikai kisebbséghez tartozó asszonyok, valamint apró kis purdék kisebb-nagyobb, ámde annál vidámabb csoportosulása a nevezett hivatal elötti járdán.

Széphalom

Széphalom a csend, a nyugalom és a szent áhítat kis szigete. Már amennyiben nem találkozunk össze kétbusznyi belföldi turistával.
A képen márványszobor-lábú hítvesemet láthatjuk, mellette pedig a tőle örökölt, hasonlóan erős akarattal rendelkező leányunk fut az éppen őket fotografáló édesapja felé.

Kazinczy Ferenc csodálatosan felújított mauzóleuma az előbb bemutatott kislányommal, amint a lépcsőkön kaptat fel, s felfelé.

Egy voyer jellegű kedvenc felvétel. Természetesen a látszat csal, hiszen a mauzóleumban személyesen is tiszteletemet tettem.

Az egykori Kazinczy-birtok peremén található, a tájba valóban organikusan illeszkedő Magyar Nyelv Múzeumát látjuk, mely 2008-ban nyitotta meg kapuit. Számomra igen kellemes élményt jelentett ennek a múzeumnak a megismerése, melyről innen lehet bővebben informálódni. (a képen staffázsként felbukkanó személyben már nem a feleségemet tisztelhetjük)

Gönc

Ezen a képen a  méltán híres gönci Huszita-házat láthatjuk, noha ebben az épületben -legalábbis jelen állapotában- soha nem tartózkodtak Husz János egykori magyarországi követői. 
A feltűnően szép fekvésű Gönc azért másról is híres volt a múltban. Egyrészt a környék igen ismert híresen zamatos sárgabarackjáról, de méginkább ismert az abból készülő párlatokról.
Továbbá meg kell még említeni az  évszázadok alatt  fogalommá (és sajnos mára már csak emlékké) lényegült gönci hordó létét is, mely teljességgel összeforrt a szomszédos Hegyalja kiváló borainak jóhírével. A gönci tölgyfahordó űrmértéke egészen pontosan 160 iccének, azaz 136 liternek felelt meg, továbbá ez a hordó szolgált űrmértékül az aszúbor elkészítéséhez is. És hogy miért beszélek múltidőben a gönci hordóról? Mert Göncön pár évvel ezelött halt meg az utolsó kádármester és senki nincs, aki továbbvigye a mesterséget, holott igény bőven lenne rá. Ezzel együtt persze ne dőljünk meggondolatlanul a kardunkba, hiszen a gönci hordót, pontosabban annak szabványos méretét más kádármesterek, más településeken továbbra is készítik.
És még azt is el kell mondanom, hogy Gönc híres volt nagyszámú fazekasmesteréről is, de sajnos az utolsó fazekas néhány évvel ezelőtt hunyt el. Habár fia ismeri és érti ezt a szakmát, foglalkozni már nem akar vele.

Örök dilemma egy alkotó ember számára, hogy milyen módon örökítse meg önnön magát az utókor számára. Erre láthatunk  itt most egy eklatáns példát a Huszita-ház enteriörjében egy csodálatos, eredeti foncsorozású régi  tükör és néhány archaikusnak mondható, helyi ősöket megörökítő fotográfia társaságában. A másik helyiségben  a már Széphalmon megismert családom tartózkodik, amint éppen a belépőjegyek dolgában boltol egy igen kedves helyi asszonnyal.
Amikor a Huszita-ház megtekintése utáni délidőben rövid sétát tettünk a gönci utcákon, erőteljes benyomásokra is szert tettünk: a néhány, főként idős őslakost leszámítva nagyszámú, fiatalsága teljében lévő, láthatóan dologtalan etnikai kisebbség lézengett szanaszét mindenfelé. Ezen kívül feltünt még egy szemmel láthatóan turista státusú, „MAGYAR VAGYOK, NEM TURISTA” feliratú pólót viselő előember is a barátnőjével. Ez már túl sok volt egyszerre, úgyhogy hamarosan tovább indultunk Vizsoly felé.
Isten veled, Gönc!

Vizsoly

Erről a különösen szép templomról érdemes tudni, hogy építészeti szempontból három nagyobb téregységre oszlik. A négyzetes alaprajzú torony aljában található az ajtó, ahonnan a kereszboltozattal fedett hajóba lépünk. A harmadik téregység maga a szentély, ami önmagában is három részből áll össze, melyből a harmadik egy félköríves lezárása a szentélynek. Az 1200-as évek elején a mostani szentély jelentette a templomot, amihez valamikor az 1400-as évek elején épült hozzá a karzattal ellátott hajó és a torony. A XVI. század második felétől a református egyház tulajdonában van a templom.

Egy villám sújtotta gólyafészek szomorú látványa fogad minket, amikor leparkolunk a vizsolyi templom közelében. A gólyaszülők és kicsinyeik állítólag mind elpusztultak.
Közben a templomtól száz méterre található kis talponálló bűfé asztalánál isszuk a kávénkat, amikor egy hatvanas, színjózan, ám igen dühödt paraszt alpári stílusban úgy en bloc küldözgeti vissza a papokat és az orvosokat a szülőanyjukba. Erre fel békében magunk mögött hagyjuk a talponállót, benne felejtve agrárproli véglényünket, majd inkább a református templom felé vesszük az irányt. Mondjuk egy kellemesebb antréval jobban esett volna a vizsolyi viszontlátás. Meg aztán mégis csak itt, a templommal szembeni rögtönzött nyomdában, Rákóczi Zsigmond védelme alatt nyomtatta ki Károli Gáspár uram hat lelkésztársával az első teljes magyar bibliafordítást az Úr 1590-ik évében.

A templomban látható egy példány az első, 1590-es kiadásból. Az első kiadás úgy 700-800 példányban készült el, melyekből mára  csak 52 maradt fenn, ebből 24 található Magyarországon.

Ezen a fotón jól látható a hajó és a három részre tagolt szentély térrendszere.
Paradox módon a középkori freskók kiválóan konzerválódtak a protestáns templomokban -így Vizsolyban is-, hiszen a magyarországi reformáció idején gyakran csak lemeszelték a falakat, így a nyolcvanas években történt feltárások során a mész konzerváló hatása következtében jó állapotban kerültek elő a falfestmények, melyek eltérő időkben, más-más mester keze alatt készültek.
A freskók témái többnyire bibliai történetek, de megjelenik a Kárpát-medencében, illetve Horvátországban egyedülálló Szent László legenda néhány jelenete is.
Talán fontos még megjegyezni, hogy noha a református templomok teljességgel elvetik a képábrázolást, a több mint két évtizeddel ezelötti restaurálások által most érvényesül egyfajta ökumenikus szándék is.

Boldogkő vára


A kilencvenes évek elején még egyáltalán nem volt úgy kiépítve a vár mint manapság. Akkoriban az operettfíling sem érvényesült annyira, mint most a nagy parkolóval és a rohadt giccsárusokkal. Nemhogy árus, de még egy fonnyadt lélek sem nagyon volt itt fent annak idején. Persze nyilván valamit valamiért. De hát akkor is!
Akkoriban a művésztelepről hoztuk ide a lányokat naplementét nézni. Csend volt, nyugalom volt, sárgás-vöröses fények voltak: az a bizonyos, filmesek által is nagyon várt  arany tíz perc, mielött a nap végleg lebukik a halálba. Tíz perc: sem több, sem kevesebb.

Boldogkő vára egyébként komoly hely volt a magyar történelem során. A környék domborzatából jellegzetesen kiemelkedő sziklaszirten álló várat IV. Béla ösztönzésére emelték a tatárjárás után, itt a Hernád völgyében. Az erődítés a Kassa felé vezető utat ellenőrizte évszázadokon keresztül. Ezalatt az idő alatt a vár több jelentős család birtokában volt. Bővebb infók innen.

A várhegy oldalában főként sárgabarackosok vannak. Engem ezek a gyümölcsösök kicsit a toszkánai olajfa ültetvényekre emlékeztettek azzal a különbséggel, hogy amíg arrafelé tisztes megélhetést biztosít az olajbogyó, itt ugyanez nem mondható el a sárgabarackról.

Innen a várból igazi kultúrtájnak tűnik a vidék. Bárcsak a valóságban is így lehetne.

Ezt a látványt szeretem innen a legjobban. Az az erdős domb ott középen Abaújkér felé, különösen szép.
És hát nem csoda hogy évszázadokon át könnyedén ellenőrizték innen a hadi és a kereskedelmi mozgásokat, úgyhogy  nézzük meg közelről, hogy manapság milyen is ez az út.

A  Boldogkőváraljáról vezető úton, Abaújkér felé

Tizennyolc évvel ezelött, egészen pontosan ebből a nézőpontból készítettem egy fotót erről a magtárról. Persze az a fotó még filmre készült, egy 1600-as fekete-fehér Kodak T-Maxra, amit egy svájci fotóssal cseréltem egy Forte 400-asért cserébe. A svájci ugyanis azt mondta, hogy olyan jó fekete-fehér nyersanyaggal mint a 400-as Forte, még nem találkozott. Véleménye nem állt messze a valóságtól, de ma már nem tudna a srác Forte filmhez jutni.
De most nem is ez a lényeg, hanem figyeljünk inkább az itt látható épületre. 1991-ben ugyanis ezt a magtárat még használták. Akik pedig használták, meglehet hogy ma már nem élnek, vagy ha kellőképpen fiatalok voltak akkor, most lehet hogy a szerencsi Tesco árufeltöltőjeként járnak be éjszakai műszakra. És még annak is örülnek, hogy luk van a fenekükön.

A magtárral szemközt, a földút -ma már inkább ösvény- másik oldalán két gazdasági épület állt. Két régi szép épületet képzeljünk el, melyeknek sarkait támpillérek tartották. Szóval komoly épületek voltak ezek még közel két évtizeddel ezelött is. Ma meg már csak a semmibe vezető kátrányos villanyoszlopok állnak az összedőlt romok mellett.

Kassa

„Minden igazi város - Párizs, Chartres, Tours, Lőcse, Nürnberg, Firenze, Oxford és Kassa is - őrt áll az időben a belső tartalom körül. Párizs ma is a Cité, a Ville és Szent Lajos szigete; amit az idő e belső egységekhez hozzáragasztott, amit a püspök, az egyetem rektora és a hercegi helytartó az uralmuk alá rendelt negyedekben felépítettek, s amit azután változó nemzedékek metropolisszá nagyítottak, már csak toldalék. Igaz, néha félelmes és nagyszerű toldalék. De Párizsban a város ma is néhány ház csak a belső negyedekben; minden más külváros e néhány ház és gondolat körül. Igazi városokat nem lehet elhatározásszerűen alapítani. A hely megigézi az embert, s az ember nem tud kitérni előle. Így találkozott alapítóival Kassa, hatszáz év előtt.”
Már elnézést hogy Kassa kapcsán én is Máraival jövök, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy kamaszként apám mindig elhozott ebbe a városba, amikor a környéken jártunk. Megmutatta Márai szülőházát, amit akkor még semmi nem jelölt, hiszen magáról Márairól sem lehetett nagyon beszélni. Főleg nem Kassán.
Egyébként úgy tizenöt-húsz évvel ezelött még elég sok német és magyar szót lehetett hallani az utcákon, ez az állapot mára már szinte teljesen megszűnt. Állítólag a főutcán is bezár a magyar könyvesbolt és a kassai magyar színházat, a Tháliát is ez a veszély fenyegeti.

A Szent Erzsébet főszékesegyház az érett magyarországi gótika egyik legszebb példája (a Gyulafehérvári érseki székesegyház mellett). Bár már olyat is hallottam, hogy a kassai dóm a szlovák (sic!) gótikus építészet kvintesszenciája.

A főoltár szintén jelentős munka, amelyet 1474 és 1477 között készített három mester.
Az oltárszekrény közepén a Madonna helyzkedik el, karján a gyermek Jézussal. Jobbján Erzsébet -Keresztelő Szt. János anyja-, balján pedig Árpád-házi Szent Erzsébet található. Az oltár nyitott állapotában Árpád-házi Szent Erzsébet élete követhető végig tizenkét táblán.
Nagyböjt idején, amikor a belső szárnyakat behajtják, Krisztus szenvedéstörténete látható huszonnégy festményen, a külső szárnyakon pedig Mária életéből vett jelenetek, melyek viszont csak Adventkor, az oltár teljesen csukott állapotában láthatók.

Amikor régen Kassára értünk, első utunk mindig a székesegyházba, a vezérlő fejedelem uram kriptájába vezetett, vizitáció céljából. Igaz, akkor még nem voltak nemzetiszín szalaggal ellátott koszorúk, viszont voltak névtáblák, melyekből kettőre jól emlékszem: František Rákóczi és Mikuláš Bercsényi.
A középső szarkofágban II. Rákóczi Ferenc, Zrínyi Ilona és a fejedelem idősebbik fia, Rákóczi József nyugszik. Ha jól emlékszem balra Esterházy Antal tábornagy, jobb oldalon pedig a fejedelem hű udvarmestere, Sibrik Miklós ezredeskapitány fekszik. De elnézést ha a rendezői jobb-bal elrendezés az érvényes.

A három szarkofággal átellenben nyugszik a jó Bercsényi Miklós főgenerális uram és  a bujdosásban is mindvégig hűséges hitvese, Csáky Krisztina grófnő.

Talán néhányan emlékeznek rá, amikor a kilencvenes évek közepén a dühödt Vladkó boltolni akart a mi Gyulánkkal. Az üzlet egy szabályos barter lett volna, melynek során a Magyar Nemzeti Galériában található M.S. mester képekért cserében megkaptuk volna a fejedelemnek és bujdosótársainak a hamvait. Ez az ötlet még a magyar kollégánál is rendesen levágta a biztosítékot.

Nemes fűszerek és prágai sonka

Ezt a lerohadt falat a kassai főutcából nyíló mellékutcában találtam teljesen véletlenül. Érdekes hogy bizonyos szláv népek mennyire szerették és szeretik még ma is ezeket a  rikító, mégis döglöttnek ható, számunkra  borzalmas koloritot. Ilyen durva színeket legfeljebb csak Lembergben, vagy Odesszában lát az arra tekergő magyar utazó. Na de hagyjuk is az ilyen megfejthetetlen ellentmondásokat, inkább fedezzük fel a legutolsó rövid magyar világ megható emlékfoszlányait.

És ezzel az igazán finom jelzővel illetett fűszer reklámmal most búcsút is intünk Kassa városának és a valamikor szebb napokat látott Felső-Magyarországnak.