A szoknya (olaj, vászon, 70x60 cm, 2005)

 
  Különös, már-már otthonos érzések kerítik hatalmába az egyszeri látogatót, amikor belép a Műcsarnok esős nyári napokon meglehetősen félhomályos klasszicizáló kiállítótereibe. A nagyméretű falfelületeken hatalmas térközökkel kiállított sötét tónusú festmények függenek magukhoz vonzó magányukban, melyet különösen vonzóvá tesz a felülről érkező,  intimitást biztosító természetes megvilágítás.  
Otthonos lehet az érzés, hiszen a kimondottan sötét tónusú festményeken a kortárs képzőművészeti szcénának meghökkentően ellentmondó klasszikus portrékra és zsánerjelenetekre leszünk figyelmesek. Azonban a képek elé, azok aurájába lépve újra meghökkenünk. Itt semmi sem a hamisan értelmezett múltról, a súlytalan nosztalgiáról és a ma oly divatos, többnyire mégis parvenü akadémista festészeti kifejezésmódról szól, éppen ellenkezőleg.   
  A festmények zavarba ejtő realizmusa valójában nem a mindennapi valóság felől közelíti meg a dolgokat. Félbevágott, sokkal inkább felöltöztetett próbababák anatómiájára emlékeztető, mégis hús-vér női és férfi alakokat látunk, valamint olyan színházi terekre utaló enteriőröket, melyekben teljesen magától értetődően megférnek egymás mellet -gyakran egymás alá és fölé rendelve- az óriás, valamint a lilliputi méretet és dimenziót egyaránt idéző emberek alakjai. Amíg az egyik festményen egy nő éppen szakállat próbál enni, addig egy másik képen a gyermek Jézus kopott porcelán dísztárgyba fagyott arcközelijét láthatjuk. Kétségtelen, hogy a Műcsarnok falain látható munkák nem adnak válaszokat a szemlélőnek, hanem sokkal inkább a kérdést helyezik a középpontba. Azonban aki ezek után zsigerből legyintene, annak tisztelettel javaslom hogy próbáljon közelíteni az álmok világa felől. Induljon ki abból a világból, ahol az abszurd és a lehetetlen történések is a létezőt jelentik, a valóság részét képezik.    


Szakállat enni (olaj, vászon, 50x42 cm, 2010)


A német II. (grafit, vízfesték, tinta, könyv kötéstábla 24,8x31 cm 2002)


Gyermek Jézus

   A belgiumi Gentben 1963-ban született Michaël Borremans munkái egyszerre utalnak a történeti flamand, illetve németalföldi festészeti hagyományra, a spanyol udvari festő, Diego Velázqez munkásságára, a XIX. századi akadémista festészetre, valamint arra a belga szürrealista attitüdre, amit többek között René Magritte munkássága képvisel. Színhasználatára a barnás földszínek, valamint a komor szürkék és egyfajta monokrómia jellemző, amit először az impresszionizmus száműzött, hogy aztán ezen színeket és árnyalatokat a XX. századi izmusok hosszú évtizedekre szinte teljesen kitöröljék a festészetből. Borremans alakjaira ugyanaz a rideg északi, paradox módon mégis bensőségesen tiszta fény vetül, ami Frans Hals, vagy Rembrandt festményeiről évszázadok óta visszaköszön. A hagyománykövetés elmondható a klasszikusan értelmezett beállításokról is. A szalag című festményén mintha Van Dyck valamelyik reprezentatív férfiportréjára ismernénk sajátosan mai, egyben szürrealisztikus, Fritz Lang Metropolisának világát is megidéző értelmezésben. De ugyanaz a klasszikus beállítás mondható el a gyermekkor éteri világát, valamint a halált egyszerre idéző alvó leányfej kapcsán is, melyről ismét Van Dyck egyik vázlata juthat eszünkbe.

A szalag (olaj, vászon, 200x160 cm, 2010)



Alvó (olaj, vászon, 40x50 cm, 2008)


   Borremans festményeit áthatja a titokzatosság. Ugyanaz a titokzatosság, ami Jan van Eyck feltételezett önarcképe óta jelen van a flamand, illetve németalföldi festészetben. Olyan titokzatosság ez, ami  az aprólékos realizmuson, a látvány hű ábrázolásán túl valójában a pszichéig hatol. Ezzel együtt Borremans világa nagyon sajátos, mely igaz ugyan, hogy klasszikus festészeti nyelven fogalmaz, ugyanakkor egyértelműen a máról és nekünk szól. Ha úgy tetszik, saját kérdéseinket erősíti fel és állítja szembe önmagunkkal, hogy közösen kutassuk a válaszokat.  
  Festményein gyakran él a befejezetlenség eszközével, amely nem feltétlenül kortárs jelenség. Már az ókori Egyiptom sírkamrafestői is próbáltak élni azzal az egyébként nem létező lehetőséggel, hogy munkáikat befejezetlenül hagyták, hiszen tisztában voltak vele: „ha befejezem, akkor meghalok".
 
  A Műcsarnok elsötétített apszisában két hatalmas 35 mm-es vetítőgép forog. A falakra vetített néma mozgóképeken Borremans festményeiről ismerős színek, fények és alakok elevenednek meg. Noha Borremans számára a festés a legfontosabb tevékenység, időnként a mozgókép eszközéhez nyúl, hogy a filmkamera objektívjének tárgyilagosságával és a fényérzékeny celluloidra exponált kép realitásával terjessze ki festményei üzenetét. Ahogyan a kiállítás kurátora, Petrányi Zsolt fogalmaz: „A flamand festészet több száz éves hagyományát követve Borremans nem a pillanatnyi, aktuális művészeti kérdésekre keresi a választ, hanem az időtlenség megjelenítésének lehetőségeit kutatja, egyedülálló sikerrel”.

  Michaël Borremans a brüsszeli Hogeschool voor Kunst en Wetenschappen Sint-Lucas-ban végzett fotográfia szakon. Érdeklődése csak az 1990-es évek közepén, tehát harmincas évei elején fordult a festészet irányába. Azóta a világ számos országában volt kiállítása, műveit ma már jelentős gyüjtemények vásárolják. Megrendelői között található a belga királyi ház.
  Július 31-én, azaz e hét végén záruló Műcsarnokbeli retrospektív kiállításán közel száz festmény, grafika és rajz, valamint néhány mozgóképes munka látható, melyek egyazon kérdéseket kutatják. Ha tehetik, vasárnapig menjenek el a Hősök terére és nézzék meg a kiállítást.
  

Az írás szerkesztett változata először a Mandineren jelent meg.