Képvadászat V.

1944. szentestéjén a 61-es villamos örökre megállt a budai Sashegy lábánál, a Hegyalja út kereszteződésében lévő megállónál. Este hat óra volt. A kalauz bejelentette a gyér utazóközönségnek, hogy nem megy tovább a villamos. Erre mindenki szó nélkül leszállt.
Egy középkorú férfi és huszonéves fia is leszálltak a villamosról, majd gyalog indultak felfelé a hegyre, ahová családi karácsonyozásra várták őket.  Lépéseik nyomán csikorgott a frissen hullott valószínűtlenül tiszta fehér hó.    
Már az utcákon sem volt közvilágítás, viszont a tiszta levegőjű, metsző téli hidegben a Hold éppen elég fényt adott, melyet a frissen lehullott szűz, fehér hó szikrázva vert vissza.
De mégegy dolog miatt egészen különös hangulata volt ezen az estén a városnak. Soha nem tapasztalt, döbbenetes síri csend volt érzékelhető az utcákon.
A két férfi felért a családi szentestére, mely igen szerényen és méginkább szomorú hangulatban telt. Talán csak az oldotta a nyomasztó hangulatot egy kicsit, hogy a vendéglátó családnál néhány hónapja született csecsemővel, egy kisfiúval lehetett foglalkozni.
Végül éjfél után véget ért a karácsonyi együttlét, majd a vendégek hazasétáltak a hóban és a síri csendben.
Ezen az estén zárult be Budapest körül az ostromgyűrű.

A hétvégét Bécsben töltöttük kis családommal, mert már nagyon vágytunk egy kis friss levegőre. Mentális értelemben, természetesen.
Naná, hogy nem a Stephansdomot, vagy éppen a Schönbrunn mókusait fotóztam, hanem randa városi jelenségekre vadásztam. De ha már az ember érdeklődését a street art műfaja is leköti, akkor menthetetlenül ilyenekre téved a léha szem.
Mindig le kell szögeznem, hogy nem pártolom a graffitizést, ellenben a graffiti gyakran olyan társadalmi jelenségekre hívja fel a figyelmet, amely mellett azért nem lehet szó nélkül elmenni. Ráadásul a graffitit művelők kicsiny csoportja meglehetős tehetséggel van megáldva, akik munkáikban fontos dolgokra hívják fel az egyszeri városi polgár figyelmét. És hát a műfaj velejárója a tilosban való járkálás. Meg sajnos a rondítás. Ambivalens módon sajnos ez a műfaj így működik, hiszen a figyelemfelkeltés, a meghökkentés az elsődleges cél.

Talán annyit még megjegyeznék, hogy az itt látható fotók harmatos gyüjtések ahhoz képest, amivel Bécsben lehet találkozni. Én csak azokat fotóztam, melyek az utamba kerültek hirtelen, és kiérdemesültek a megörökítésre. Ezért is szerepel a „kis” jelző az írás címében.
Rendhagyó módon egy, a témától eltérő fotóval indítok mellyel az a célom, hogy felütés gyanánt alátámasszam kirándulásunk hangulatos jellegét. Az első kellemes bécsi élmény pont a Stephansdomban ért szombat délelőtt engem, ahol éppen egy zenekar és egy kórus próbált.



Amitől a próba egészen megható volt számomra, annak oka az volt, hogy a lehető legtermészetesebb légkörben próbálták Mozart Requiemjét. Gyakran leálltak, a dirigens magyarázott, majd folytatták a dolgot. Majd megint leálltak, aztán folytatták. A még különösebb hangulatot az adta meg, hogy mindenki civil, vagyis utcai ruhában volt a templomban és ettől egészen közvetlen hangulata volt a dolgoknak. Meg aztán izgalmas dolog látni és hallani, ahogyan a különböző énekhangokból és hangszerekből egyszer csak összeáll az egész zenemű. Majd megszakad. Utána folytatódik tovább.

Katzenjammer van! Pontosabban szerencsére már csak volt, ugyanis az alább közölt étel délutánra viszonylag helyre billentette a világ rendjét. Történt ugyanis tegnap, hogy Ant és Tomaso barátaimmal szűltünk egy új, közös blogot, mely eseményt illő módon megünnepeltünk a pesti éjszakában. Az új blogról még kicsit titkolóznék, ellenben a másnaposság ellen igen hatékonynak bizonyult ételt már most szívesen közreadom.

Ilyenkor nyáron feltétlenül szeretem a könnyű, nagyon egyszerű ételeket, úgyhogy ma is egy ilyennel domborítottam. Egy egyszerű étel elkészítése különösen hálás dolog, ha az embernek koordinációs problémái akadnak.

Történetesen a mai napon arra ébredtem, hogy valamilyen tengeri herkentyűt lenne kedvem enni. Ez nem könnyű vállalkozás, hiszen hazánkban nem egyszerű feladat friss tengeri állatokhoz jutni, a fagyasztott dolgokat pedig -főleg halak esetén- egyáltalán nem kedvelem. Ezzel együtt úgy döntöttem, hogy átsétálok Budáról Pestre az éppen lezárt Szabadság hídon és elmegyek a Nagycsarnokig. Ott rögtön alámerültem a pinceszintre és meg sem álltam az Ázsia boltig abban a reményben, hogy ott mindent egy helyen beszerzek. Szerencsémre egyből kifogtam egy csomag spanyol feketekagylót, fagyasztott állapotban. Szép áruról beszélhetünk, nem volt tele jégkásával, ahogyan a szakszerűtlenül tárolt mélyhűtött dolgok szoktak kinézni, úgyhogy kagylóim beugrottak a kosárba.

Utána jött a tésztaválasztás. Mostanában nagyon finom tésztákat lehet kapni ebben a boltban, ráadásul korrekt áron, így mostani választásom egy manufakturálisan készült, rozmaringgal fűszerezett olasz tésztára esett. Az enyhén zöld színű tészta kellemesen visszafogott illatával és ízével a késöbbiekben igen jó választásnak bizonyult. Vettem még egy üveg török kapribogyót, egy konzervparadicsomot, aztán startoltam is haza, hogy minél előbb nekiálljak főzni.

Első körben csináltam egy paradicsomos szószt, ami semmi másból nem állt, mint hogy néhány gerezd, kés lapjával zúzott majd felvágott friss fokhagymát megfuttattam a korábbi,  pisztrángos posztban hálával emlegetett szicíliai olivaolajon. Hamarjában belekerült a feldarabolt paradicsom és egy-két babérlevél is. Kevés frissen őrölt feketeborsot tekertem még a paradicsomra, majd nagyon alacsony tűzön lefedve, lassan besűrítettem a szószt. Az utolsó egy-két percben ugrott a kagyló a paradicsomba egy kevés kapribogyó kíséretében. A borson és a babéron kívül más fűszer nem is került az ételbe, hiszen a közben megfőzött tészta biztosított egy igen kellemes visszafogott rozmaringos ízt. A végén összekevertem a tésztát a kagylós paradicsomszósszal, majd a tálalás után mindenki kedvére reszelt még parmezánt az ételére.

Luca lányom nagy kagylóvadásznak bizonyult, hiszen csak úgy kapkodta a kagylókat a tészta közül. A papája meg boldog volt, hogy a drágalátos lányát mindenféle nehézség nélkül rá lehet vezetni a tengeri herkentyűk élvezetére. Annamari, a feleségem pedig nem győzte dícsérni az ebédet, ráadásul ő szakértőnek mondható, hiszen Rómában tanult meg igazi római ételeket főzni, autentikus házból.

 

Epilógus

Annál kevésbé volt autentikus az ebéd befejezése, melyre egy török kávéval tettünk pontot. A török kávét évek óta isszuk, ráadásul már kaphatók igen finom kávék direkt erre a célra. Jelen esetben egy libanoni kardamomos kávét főztem az itt látható cezve-ben, azaz dzsezvában, mely darab egy igen régi kétszemélyes, eredeti török kávéfőző. Anyaga sárgaréz, belseje cinnel van bevonva. Természetesen tilos mosószerrel elmosni, amúgy is kell neki a patina, ugyanis így a kávé íze is finomabb.

A török kávét úgy kell főzni, hogy csészénként egy kávéskanál kávét kell a dzsezvába tenni, ízlés szerint púpozva, ha pedig cukorral szeretné inni az ember, akkor azt is az elején tesszük hozzá, szintén ízlés szerinti mennyiségben. Egyébként ajánlom a semlegesebb ízű világos nádcukrokat, mert azokkal sokkal finomabb lesz a kávé íze. A minőségi különbségről nem is beszélve. A kávéra és a cukorra ráöntjük a megfelelő mennyiségű vizet, majd dzsezvánk felugorhat a gázrózsára, szigorúan alacsony hőfokon. Néhányszor megfuttatjuk a dolgot, ügyelve hogy azért ne fusson ki a finom kávénk, majd a főzés után egy keveset várunk, hogy leülepedjen a zacc. Ezek után már csak ki kell tölteni csészékbe és élvezhetjük is finom török kávénkat. Tej, tejszín, tejpor stb. használata szigorúan kerülendő! Ezekkel csak rontjuk az élményt.

Zárszóként el kell még mondanom, hogy ez a roppant egyszerű mai ebéd -utána a török  kávéval- teljes mértékben rendbe tette a napomat.

Ant és Tomaso! Remélem ti is egyben vagytok!

Képvadászat IV.

Újabb küldeményt sodort a szél villanyposta ládámba, pontosabban annyira nem is a szél, sokkal inkább Ant barátom lepett meg ezúttal egy netes gyüjtéssel a Retronom nevezetű oldalról. A mostani téma ráadásul sokunk számára kedves dolog, hiszen egykor volt magyar gyártmányú édességek csomagolásait, illetve zsebnaptárak édesipari reklámjait láthatjuk az alábbiakban. Most sem vezérel különösképpen a nosztalgia, habár a Szerencsi Csokoládégyár magyar várakat bemutató sorozatának egy példánya azért bepárásította a szememet, hiszen a '80-as évek elején nagy gyüjtője voltam ezeknek a kis csokipapíroknak. De majd mindent a maga idejében, most pedig igyekszem nagy vonalakban időrendben haladni.

Éppen ezért az első gyüjtés még a '30-as évekből származó darab, melynek első látványától -megmondom az őszintét- majdnem leszédültem a röhögéstől. Vidámságomat természetesen nem valamiféle gunyoros attitüd váltotta ki, hanem sokkal inkább az ebben a reklámban fellelhető, mai szemmel bárgyú reklámfogások sokasága. Kezdve a korszak -számomra egyébként igen meggyőző-  nőideáljával, folytatva a Purgo-Bayer brand-el, majd lezárva a szlogennel: "biztos hatás".     Persze ne gondoljon senki rosszra, a biztos hatás nem a hasmarsot fogja meg, hanem sokkal inkább a női szíveket hódítja meg biztos eleganciával. Mert az elegancia teljes mellszélességgel jelen van ebben a reklámban, ráadásul ekkoriban még jóféle gyarmatárú biztosította az alapanyagot a finom csokoládékhoz. Végül pedig rájöttem, hogy mégsem kéne nagyon nevetgélni eme reklámfogásokon, hiszen a mi korunkon sokkal nagyobbat fog röhögni, sőt sajnálkozni az utókor, többek között a mai reklámok gyakran alpári, prosztó nívója miatt.

Ne aggódjon senki, nem fog a dolog gasztroblogba átmenni. De mivel a hal igen erős képi szimbolikával, biblikus jelentéstartalmakkal rendelkezik, hát úgy gondoltam a magam módján mégiscsak megemlékezem eme számomra elsősorban keresztyén-keresztény jelképről egy főzés erejéig.

Történt pedig a minap, hogy kis családommal együtt igen nagy kedvet kaptunk egy kis halevéshez. Luca lányom (most három és fél), meg is jegyezte, hogy -Papa, vegyünk szemes halat!!!, ami annyit tesz, hogy vegyünk friss halat, aminek megvan füle-farka, tehát halból van, nem pedig panírozott fagyasztott fűrészporból. Le is ugrottunk szépen a piacra azzal a szándékkal, hogy egy egyszerű, gyors halételhez alkatrészeket szerezzünk be. Az első állomás természetesen a halashoz vezetett, hiszen először a halnak kell ahhoz meglenni, hogy improvizáljak hozzá továbi alkotóelemeket.

Miután a pisztráng az egyik kedvenc édesvizi halam, ráadásul volt is éppen szép friss szállítmány, így gondolkodás nélkül lecsaptam két közepes méretű egyedre. Luca is teljesen elégedett volt szelekciómmal egyébiránt. Persze ha igazán jóminőségű pisztrángot akar az ember, azt nem a pesti piacokon lehet kifogni, de most ez is megteszi. Mondanom sem kell, már fejemben volt az étel elkészítésének igen egyszerű (de nagyszerű!) módja. Már csak szép idei fokhagymát, petrezselymet egy citromot és aprószemű újkrumplit kellett venni, no meg egy jó palack finom száraz fehérbort (jelen esetben egy 2007-es Légli Blanc volt a nyerő), aztán már dzsesszeltünk is haza a zsákmánnyal. Ja még azt elfelejtettem megemlíteni, hogy Lucának persze kellett venni harminc deka dióspatkót a süteményesnél. Azt ugyanis nagyon szereti. Meg a papája is. Meg az anyukája is.

Otthon már csak annyi történt, hogy apróra vágtam néhány gerezd fokhagymát -a fokhagyma zöld szárából is- egy kis petrezselymet, majd összekevertem durva szemű tengeri sóval az egészet. A durva szemű szicíliai tengeri sóról annyit jegyeznék meg, hogy legutóbbi itáliai utunkról hoztuk, kábé 55 eurocent volt az ára. Namármost, egy hasonló tisztítatlan durvaszemű tengeri só a budapesti Culinaris üzletekben úgy 4-500 pengő magyar forintot kóstál. Szóval ha van önérzetetek, ne vásároljatok ilyen sznob helyen!

Miután megvolt a friss fűszerkeverékem, előugrott a szicíliai első sajtolású házi olivaolaj, melyet tavaly vásárolt édesanyám egyenesen Szicíliában az út mentén egy öreg fazon autójának a csomagtartójából. Ha valaki kóstolt már manufakturálisan készített olivaolajat, akkor egy életre hanyagolja az egyébként jó minőségű, de kommersz extraszűz olajokat. Tehát mint mondtam előugrott ez a hihetetlenül gyümölcsös ízű olaj, amivel bedörzsöltem a halaimat, majd egy radikálisabb masszázst kaptak még a tengerisós fűszerkeverék által is a pisztrángjaim. Végül, de nem utolsó sorban kevés citromot facsartam a halakra, majd citromkarikákat helyeztem még reájuk, mellyel biztosítottam a sülés során elengedhetetlen minimális folyadékmennyiséget. Mert ugye azt mondanom sem kell, hogy sütőben készült a vacsora, persze ha végre rászánnánk már magunkat a Budapestről való menekülésre, akkor faszénparázson készülnének a dolgok egy árnyas diófa közelében.

Az igen egyszerű körítésről még említenék néhány keresetlen szót. Ezt a módszert Olaszországban lestem el egyébként és mondhatom kiváló dolog. Tehát fogom az aprószemű újkrumplikat, lemosom, letörölgetem őket, tepsibe rakom -természetesen héjastul- majd meglocsolom a már fentebb megismert olivaolajjal, megszórom kevés finomszemű tengeri sóval és néhány rozmaringágat teszek közéjük. Utána be a sütőbe, míg kellemesen ropogós nem lesz a dolog. A végére a rozmaring íze hihetetlen eleganciával járja át a krumpliszemeket. Azért egy egyszerű kis saláta is kerül az étel mellé, amely semmi másból nem áll, mint egy kis uborka, paradicsom közepes darabokra vágva, majd maradék galambbegy salátával összekeverve. Csak és kizárólag evés előtt kevés olivaolajjal és balzsamecettel meglocsolva.

Nagyjából húsz perc, fél óra, és készen is van a vacsora, mely vacsorát jóízüen elfogyasztunk és persze menet közben a Légliből is kicuppan a parafa. Hát hellyel közzel így készült nálunk a minap egy könnyed nyári, egészséges kis családi vacsora.

Képvadászat III.

Az alább közölt két képet egy kedves olvasóm, Nasztázia küldte még néhány hete. Végre eljött az idő hogy publikáljam a fotográfiákat, ráadásul igazán telitalálat küldeményről beszélhetünk. A helyszín Montenegro, a képek születési ideje 2006 nyara, de talán előzetesen érdemes néhány dolgot Montenegro kapcsán megemlíteni, persze csak nagy vonalakban. Előre bocsájtom, hogy soha nem voltam még arrafelé, habár már régóta tervezett úticélként tekintek erre az országra, éppen ezért már sokat foglalkoztam vele.

Persze sok sztereotipia él Montenegro, azaz Crna Gora kapcsán, mely ugye magyarul Fekete Hegyet jelent, törökül pedig Kara Dag az ország neve, megegyező jelentéssel. Tehát számomra a legkedvesebb ilyen sztereotipia az, hogy fent a hegyekben a népek a mai napig puskával a vállukon őrzik a nyájat, az asszonyt, illetve a családot. Sőt, még a kocsmába is azzal mennek. Ráadásul az egyik máig legnépszerűbb műszer a monarchia időkből megmaradt Mannlicher karabély (kiskamaszként még nagyanyám öccse is ilyennel gyakorlatozott a kőszegi cőgerájban, tudjátok, abban a bizonyos Iskolában, ott a határon). Ráadásul egy crna gorac férfi nem is igazi férfi, ha nincs valamilyen fegyvere, mely nemi identitásának és társadalmi helyzetének egyik legfőbb attributuma arrafelé.

A montenegrói ember kifejezetten „szép” ember -ha élhetek egy ilyen manapság nem éppen píszí megfogalmazással. Magas, fekete hajú, kifejezetten jóképű arcéllel rendelkező embertípus. Hiába, a magaslati levegő és a büszke függetlenség érzete kiütközik egy nép arcán.

Függetlenségről beszéltem a fentiekben, pedig Montenegro gyakran került idegen fennhatóság alá, kezdve a bizánci császársággal, folytatva a szerb fejedelemséggel, majd a több száz éves oszmán uralommal. Ezzel együtt -miután keménytökű, harcias népről beszélhetünk- mindig kiharcoltak maguknak egy bizonyos önállóságot, melyre a mai napig is igen büszkék. Nyilván joggal. Persze azért a XX. században is bőven megkóstolták Crna Gorát. Először a Monarchia okkupálta a területet, majd a pánszlávizmussal eljött  a jugoszláv éra, aztán Mussolini is belekóstolt a fekete hegyekbe -mondanom sem kell, nem túl nagy sikerrel- majd a XXI. század elejéig újra jött Jugoszlávia. Mára az ország újra független, nemhivatalos fizetőeszköze pedig az Euró, amire mi csak áhitozunk a ködös jövőbe vetett fátyolos tekintettel. Látjátok feleim, ők megcsinálták!

Egyébként a lakosság közel fele montenegróinak vallja magát, jó harminc százaléka szerbnek, de jelentős a bosnyák és albán kisebbség is. Viszont anyanyelvének 60%  tekinti a szerbet, 20% körül a montenegróit, a fennmaradó 20% pedig megoszlik az albán és bosnyák nyelvek között. Az emberek kétharmada ortodox vallású, negyede  muszlim. A maradék 4-5 százalék pedig római katolikus.

Úgy gondolom, hogy ez a rövid áttekintés most már segít jobban megérteni Nasztázia fotóit is, úgyhogy csapjunk is bele a dologba! Az első kép Kotor városában készült, mely város bizony a monarchia idején Cattaro néven volt ismert. Személy szerint családi emlékek is kötődnek ide, hiszen egyik dédnagyapám még az első háború előtti időkben szolgált az itteni erődben tüzértisztként. Maradt is fenn néhány legendába illő története, de ettől most eltekintek.

Tehát nézzük a fotót, melyről rögtön megállapíthatjuk, hogy a rajta látható tábla a hozzá gondolt kis graffitivel beleillik a „puskaporoshordós” balkán igen kemény világáról  alkotott szintén sztereotip képbe.

Mert ugye példának okáért nálunk nem ilyen szellemi szinten művelik a srácok az önkifejezés eme módját. Magyarán egy pesti firkálgatós fiatal igazi puhapöcs egy délszláv generációs társához képest. Igaz, utóbbinak nemrég még háború jutott, az itteniek meg már a Tesco játékosztályán szocializálódhattak. Így aztán itthon nem nagy ügy graffitikkel „lázadozni”. Ellenben a fenti, nem éppen barátságos kiegészítés a tilosban járó emberrel -mint említettem- tipikus példája a Balkán rögvalóságának. Félreértés ne essék, ez nem lekicsínylés a részemről a térség tekintetében, hanem sokkal inkább dícsérete az egyéni látásmódnak, fílingnek, mely egy ilyen firka képében is megmutatkozik. Amíg nálunk értelmezhetetlen, hülye tag-eket nyomnak fel mindenhová, addig itt Kotorban első ránézésre kontinuitást találunk a múlttal és a jelennel. És nem az a lényeg, hogy amatör az ábrázolásmód. A lényeg sokkal inkább az, hogy ebben a firkában egyszerre van benne a Balkán többszáz éves múltja és pillanatnyi jelene.

És akkor ugorjunk át a másik fotóra és idézni szeretnék Nasztázia mailjéből, hiszen mindent leír arról, amit én is gondoltam elsőre.

„ ...[a reklám] Budva városában kínál  helybéli ételt. Vagyis a túristák számára helybélinek tűnő  ételeket. Ami szerintem azonnal kiböki a szemet az a "HALAL" felirat. Sajnos nem tudom, mit jelent pedig igyekeztem utána járni. De magyar szemmel mindenképp meglepő. És multságos. A látványt a nagy piros felirat és a húsvágó késsel díszelgő úriember gerjeszti. A Prijatno!- vagyis egészségedre/egészségére felirat pedig a pont azon a bizonyos i-n. Nekem mindenesetre ilyen a hatás.”

Mondom Nasztázia, ugyan ezek a gondolatok ugrottak be nekem is a fotó láttán!
Főleg így, hasonló kontextusba helyezve a fenti fotóval. Ráadásul nagyon jó a meglátás, hogy erősen túristagyanús a hely. És ez az internacional gyros dolog kísértetiesen emlékeztet a hazai viszonyokra, ahol boldog-boldogtalan, töröktől az arabig mindenki gyrosnak nevezi a döner kebabot, illetve a shaormát. Az ízek pedig meglehetősen kontinentálisnak mondhatók itthon.

De térjünk vissza Budvába, hogy fényt derítsünk a halalra. Mert bizony a halal jó dolog! És kifejezetten jót tesz az egészségnek is. Megmondom őszintén, nekem is felületes sejtéseim voltak a halal -törökül helal- szó kapcsán. De személyesen jártam utána a dolognak a közelemben található szír boltban, ahol halal vágással, helyben feldolgozott friss húsokat (borjú, bárány, birka, szárnyas) lehet kapni.

Ugyanis a halal szó arab eredetű, a halal ételek pedig az iszlám vallás szabályai szerint feldolgozott és elkészített ételeket jelentenek. Hasonlóan a kóser ételekhez, a halal ételek sem tartalmazhatnak sertéshúst, sőt zselatint sem. A vágásnál az állatot Allah nevében ölik le, utána pedig ki kell folyatni az állat vérét. A halal egyébként nem csak ételekre, hanem cselekedetekre is vonatkozhat, ráadásul a halalnak is megvan az ellentétje, vagyis ami tiltott, azt úgy nevezik, hogy haram. Az említett sertésen túl természetesen az alkohol is ide tartozik, meg persze a rossz cselekedetek is.

Hát felületesen ennyit tudtam meg a halalról, illetve a haramról és azt hiszem hogy miután jelentős nyomokat hagyott a balkáni országokban a többszáz éves oszmán uralom, így nincs is mit csodálkozni azon, hogy arrafelé gyakran lehet találkozni halal ételekkel. Főleg hogy a populáció jelentős része az iszlám hitet vallja.

Ezennel végére is értem mondandómnak és ezúton szeretném szépnevű olvasómnak, Nasztáziának megköszönni a küldött fotókat, melyek szerény véleményem szerint igazi telitalálatnak bizonyultak, ugyanis én valóban azt vallom, hogy a téma az utcán hever, csak meg kell látni és meg kell örökíteni. Sokszor nem is gondolná az ember hogy mennyire hasznos benyomásokat és ismereteket szerezhetünk így a körülöttünk lévő világból és a különböző kultúrákról.

Ja, és irány Montenegro és a Balkán!
 

Illő módon egy számomra kedves és igencsak ide passzoló idézettel folytatom az egykor neonfényes Budapesten elkezdett sétámat. És mivel a Váróterem című Cseh Tamás-Bereményi Géza dalból idéztem egy sort a címben, ezért most én is a Keleti Pályaudvarra érkezve indítom az újabb sétát.

Tényleg! Tud valaki valamit Cseh Tamásról? Ha igen, akkor írja már meg legyen szíves. Bizony sokat gondolok mostanában rá. Mert mondjuk Leonard Cohen is évek óta állítólag beteg, de megvan, létezik, dalokat ír. Szeretnék már végre a mi Tamásunkról is újra jókat hallani.

Ezután a kis kitérő után most ambivalens módon egy mai neonnal indítok. De semmi gond, úgy visszarepít minket ez a fíling jópár évtizeddel ezelőttre, hogy aggodalomra tényleg nincs ok. A dolog azzal indul, hogy a Magyar Államvasutak irgalmatlanul lepusztult másodosztályú kupéjában érkezve hódítom meg a Székesfővárost.



Ezt az élményt egyébként bárki átélheti, aki MÁV-val érkezik sötétedés után a Keletibe, ugyanis az ablakon át lekapott neon itt található. Nyilván valami kiszervezett cég reklámhordozójáról beszélhetünk, amely némi jóindulattal még egy Lynch film díszleteként is elmenne. Azaz hogy mégsem! Ilyen dizájnt az említett rendező egyik filmjében sem találunk, mivel ilyen dizájn csak a mi kis Kelet-Európánkban létezett és létezhet a mai napig. 1984.

Tudod-é nyájas olvasó, hogy volt valaha olyan, hogy Fővárosi Neonberendezéseket Gyártó Vállalat? Mert bizony volt. A cég 1949-ben alakult és a rendszerváltás környékéig működött.
Ráadásul a 60-as évek végén, amikor beindult a főváros neonosítási programja, igen kiváló emberek alkották a dolgozói gárdát. Az ántivilág polgári rétegének színe-java. Biztos forrásból tudom, hogy példának okáért a lakatosműhelyben dolgozott két egykori pálos szerzetes, az egyik legjobb villanyszerelő pedig egy evangélikus pap volt, de a grafikusok között volt például egykori vadászpilóta is. Természetesen még Messerschmitten repült, nem Polikarpovon!
De dolgozott itt egykori ÁVH-s verőember, aki mindig úgy kezdte az ismerkedést, ha új ember érkezett: -Vertem-e Magát Baracskán? Egyszer válaszolt is neki egy a technikusokhoz frissen felvett finom úriember: -Természetesen, Uram. Innentől kezdve a volt  ávós ahol tudta, ott segítette az új munkaerőt. Meg egyáltalán. Valamiért kedvelte az úriembereket, a volt klienseket. Finom úriemberekben -meg mint írtam- nem volt hiány a Neonnál, ugyanis kiváló, lelkiismeretes munkaerőt jelentettek. Mint ahogyan a gyár többi dolgozója is bádogostól az üvegtechnikusig. Egyébként hogy mennyire öszetartó csapat dolgozott itt, azt mi sem bizonyítja jobban, minthogy még ma is összejárnak a még élő kollégák.
Aztán a gyár igazgatói sem voltak akármilyen emberek. Általában az illegalitásban edződött kőbunkó figurák kerültek a direktori székbe. Természetesen nem értettek semmihez, kivéve a piálást. Amúgy többségük jószándékú ember volt a maga módján. Hithű komenisták voltak ők, akiket a rendszerváltás környékén az elsők között tett lapátra a Párt. Hibá na, vállalhatatlan emberek voltak ők az „újak” számára. Tudjátok, ez volt az az időszak -úgy '89 környékén- amikor az ideológia ment, a lóvé pedig maradt.



Talán még annyit megjegyeznék, hogy a hatvanas évek végén MSZMP kongresszusi határozat szólt arról, hogy el kell rendelni Budapest neonosítási programját. Így megállapíthatjuk, hogy a hetvenes évekre fényárban úszott a főváros. Na azért nem nyugati mércével mérve, hanem csak amolyan provinciális módon, vasfüggönyön inneni mértékben. Ellenben a magyar neonos szakembereknek olyan jó hírük volt, hogy a keleti blokk számtalan nagyvárosában terveztek és kiviteleztek fényreklámokat.
Az utóbbi két évtizedben viszont  a régi neonoknak végleg leáldozott. Nincs is ezen mit csodálkozni, hiszen az itt bemutatott neonok többsége gyakorlatilag egy elmúlt korszak fennfelejtett, funkcióját vesztett értéktelen tárgyaivá váltak. Ezzel együtt egy bizonyos korszak hétköznapjainak jelképei, amelyek megérdemelnék legalább a fotó általi dokumentálást.
Egyébként szerencsére nálam jóval avatottabb fiatalok már egy ideje gyűjtik ezeket a neonokat nem csak fotón, hanem lehetőleg leszerelt állapotban is megmenekítve.
Éppen ezért jómagam csak amolyan szubjektív válogatást tudok itt közölni, hiszen irgalmatlanul sok anyagom kezd összeállni nekem is fotók formájában. Talán annyit még fontosnak tartok megjegyezni, hogy ezek a fotók nappal készültek, hiszen az itt látható neonok többsége már csak kiherélt állapotban léteznek fent, az épületek homlokzatain. Magyarán nem világítanak.
Továbbá úgy döntöttem a fotók mennyisége miatt, hogy folytatásokban közlöm le az anyagot, ráadásul tematikusan, úgyhogy jelen esetben többnyire az italmérésekkel és egykori eszpresszókkal kezdem a sétát, azokból is csak egy válogatás lesz látható az alábbiakban.
Úgyhogy lássuk a medvé(ke)t!!!

Éppen az ímént érkeztünk haza kis családommal (két nőszemély, meg jómagam) vasárnap délutáni sétánkról, melyet ezúttal a budai Várban hajtottunk végre. Természetesen fotografáltam is.
Itt található Hadik András lovasszobra, egészen pontosan az Úri utca és a Szentháromság utca sarkán lévő téren. Ifj. Vastagh György mintázta a szobrot, melyet 1937-ben avattak fel egyébként.



Na de a lényeg!
Avatatlan szemlélő nem ismerheti azt a szoborhoz köthető igen szép, bár kevésbé romantikus tradíciót, mely a Feldmarschall lovának tökeihez kapcsolódik. Mondom, régi szép szokásról van szó, mely a két háború közötti időkre vezethető vissza, viszont amitől megható a dolog, hogy még ma is teljességgel élő hagyományról beszélhetünk. De mielőtt megvilágítanám sokak előtt eme -egyébként szembetűnő- misztikumot, szeretném felidézni Futaki Hadik András gróf uram számunkra sok büszkeségre okot adó katonai karrierjét.

A tegnapi napon abban a szerencsében volt részem, hogy hat fiatal, igen kiváló fotográfus munkáiból megrendezett fotókiállítást nyithattam meg Pesten a Tandem Caféban, mely műintézmény a Pipa utca 6. szám alatt található, a Nagycsarnok oldalánál.
Az alábbiakban a megnyitón elmondott agymenésem olvasható, megtűzdelve a kiállítók két-két fotójával. A többi képet vagy a helyszínen lehet megnézni, vagy az alábbi linken lehet elérni. És persze a linken egy csomó más nagyon jó fotográfiát lehet még tőlük megtekinteni.

http://flickr.com/photos/25450495@N05/

És akkor az alábbiakban jön a tegnapi szövegelésem: