Mint minden éjszaka, így ezen az éjszakán is valószerűtlen sötétség lepte el a sivatagot. Az égbolt a csillagokkal is valószerűtlenül tiszta volt, amilyen tisztán Európában sehol nem látni a csillagokat.
A brit 8. hadsereg egyik előretolt százada egy viszonylag békés, az átlagosnál kevesebb áldozattal járó napon volt éppen túl a Tobruk felé vezető út vonalában.
A viszonylagos háborús idillben a katonák az ilyenkor szokásos esti teendőikkel voltak éppen elfoglalva. Néhányan levelet írtak a petróleumlámpa fényénél, mely levelekben  tudatták szeretteikkel hogy ezt a napot is túlélték. Páran még a marhahúskonzervjüket melegítették a spirituszégő fölött, egy kisebb szakértő társaság -két géppuskás és két lövész- kimondott pókerarccal éppen  versenyt szellentettek egymással, miközben elégedetten kortyolták a forró ceylonit.

Vasárnapi ebéd I.

A vasárnap fontos dolog!
Ezt főleg azóta tudom és értékelem, amióta családom van. Előtte gyakran vasárnap is melóztam, vagy éppen az ordas szombati bulikat hevertem ki keserves kínok között. Persze mozdulni manapság is mozdulok ide-oda bőven, csak éppen már jóideje visszavettem a sebességből. Egész egyszerűen arról van szó, hogy kell lenni a héten egy napnak -amolyan ünnepnapnak-, amikor az ember megáll egy kicsit.
Mondhatnánk azt is, hogy orbitális közhelyeket írok itt a vasárnappal kapcsolatban, de sajnos ma Magyarországon egészen más tendenciák érvényesülnek a vasárnap kapcsán. Ugyanis ma a vasárnap nem számít nálunk ünnepnapnak. Példának okáért vasárnap reggel felkerekednek a családok és betámadják a legközelebbi plázákat és multikat. Ilyenkor több legyet is lehet ütni egy csapásra, hiszen „igazi” hétvégi programról van szó. Amíg a szülők elintézik a heti bevásárlást, addig a gyerekek elvannak a játékosztályon. Majd eljön az ebédidő, és ótvaros gyorsétkezdébe ül le a család, ahol műanyag tányérokból, műanyag evőeszközökkel belapátolják a minősíthetetlen műanyagkaját. 
Gondoljuk csak meg hogy kisgyerekek generációi nőnek fel úgy, hogy nem ülnek terített asztalhoz még vasárnap sem, és nem látják azt ahogyan a felnőttek; a széles vagy éppen a szűken vett család, a barátok beszélgetnek a világ nagy dolgairól, vagy éppen teljesen érdektelen történetekről, pletykákról. Messze nem vagyok egy konzervatív fickó, de egyre inkább látom ezen dolgok szükségességét egyrészt a gyerekek szocializációja miatt, másrészt a felnőttek végzetes izolációjának elkerülése érdekében.

Ezen írással egy új sorozatot indítok most útjára, melynek elsődleges -és egyetlen- szándéka az kíván lenni, hogy időnként megmutassam azokat az ételeket, amiket vasárnapi alkalmakkor megfőzünk és elfogyasztunk. A közös főzés és étkezés ugyanis szintén nem valamiféle ókonzervatív baromság, hanem az emberi kapcsolatok megtartásának és építésének egyik nagyon fontos eszköze.

Közel két évtizedes személyes tapasztalatomat osztom most meg a nagyérdeművel, hiszen jellemzően két típusú kiállításmegnyitó létezik a mai Magyarországon. Az egyik kategóriába azok a megnyitók esnek, ahol szar képek lógnak a falakon, viszont jó a bor. Aztán van a másik eset, amikor rettenetes a bor, viszont jó képek lógnak a falakon.
Létezik azért egy harmadik, igen ritka eset is, amikor jó a bor és a falakon lógó képek kapcsán is beindulnak a hasznos gondolatok.
Ez utóbbi, igen ritka esetre volt érkezésem két hete, hiszen egykori Kisképzős osztálytársamnak -és nagyon jó barátomnak-, Lőrincz Tamás festőművésznek nyílt kiállítása Budapesten.




Maga a megnyitó is igen rendhagyóra sikeredett, hiszen nem volt megnyitóbeszéd, ellenben a jó Tamás barátom megosztott pár gondolatot a megjelentek elött a most kiállított három nagyméretű festmény kapcsán. A megnyitó után egy héttel újra találkozót beszéltem meg Tamással, hogy a festményeket lefotózzam és hogy nyugiban átbeszéljük a munkái kapcsán egy héttel korábban elhangzott dolgokat.
Az alábbiakban az ő gondolatait, illetve beszélgetésünket adom közre rövidített formában, mely beszélgetésre a Fény utcai piac kávékimérésében került sor egy taknyos hétköznap délelöttön.

PVC szagú műanyagkoszorúk, kínai fröccsöntött mécsesek, teszkógazdaságosan téliesített műkő és márvány síremlékek, valamint ázott címkéjű petpalackok sokasága jellemzi manapság a halál és az emlékezés „kultúráját” a fővárosi temetőkben. Persze lehet hogy említhetném az ország egészét is, de nekem jelenleg csak a fővárosra van igazán rálátásom ezügyben, úgyhogy igazságtalan lenne a részemről most más vidékekről is beszélni.



Nemrég emlékeztünk halottainkra,  és bizony számomra évről évre visszatérő kérdéseket vet fel a fővárosi temetők vizuális látványa, már ami a megemlékezés műanyagvirágait, illetve az egyéb katasztrofális vizuális jelenségeket illeti. Idén úgy döntöttem, hogy a teljesség igénye nélkül csinálok pár fotót, amit most illő módon megosztok a nyájas olvasóval is.

Ekkerjoz uram rendesen kibabrált velem, amikor az elöbb meginvitált egy egészen jónak tűnő kis játékra. Merthogy éppen a múlt heti Mindenszentek, illetve Halottak napja kapcsán fejeztem be egy posztot, amit így hétfőn fogok izzítani. De sebaj, lássuk a medvét, Ekkerjoznak pedig köszönöm a megtisztelő invitálást, melyet innen, az Anyaföldröl küldött.

A szabályok tehát a következők:

3. Továbbadni hét embernek. A hét helyére bármilyen tetszőleges szám behelyettesíthető természetesen.

1. Hetedik emeleten lakom egy hétemeletes házban, de már nem sokáig, mert kis családommal (zasszony, kisleány) úgy egy év múlva dobbantanánk a fővárosból valami szép tágas parasztházba, melynek közelében minimum egy szőlőskert is lesz szép terméskő pincével. Ezen kívül jóminőségű sajtokat is szeretnék készíteni, amit olyannyira komolyan gondolok, hogy egy rendes anyagi beruházástól sem riadok vissza.
Namostan. Ennek megvalósítására -különböző, jólmegfontolt okok miatt- legideálisabb helyszín valószínüleg a Zsámbéki medence környéke lesz, de nem leszünk amolyan agglomerációs kintalvók, sem műparasztok, ellenben tevékeny vidéki életet szeretnénk élni. Ennek apropóján majd tutira külön blogot fogok indítani.

2. Kedvenc színem a kék. Kedvenc fehérboraim a Somlón és Eger környékén készülnek, kedvenc vörösboraim pedig szekszárdi, (és persze) villányi illetőségűek. Perverz módon időnként zwack-sör párossal gyorsítok, ennek levét éppen most is iszom.
Nincs kedvenc ételem, viszont halat, tengeri herkentyűket és egy jól elkészített marhapörköltet bármikor bedörgölök. Kedvenc zeném Nick Cave és Iggy Pop. Barokk zenében pedig Bach, Corelli és Lully szól mostanában. Kedvenc festőm nincs, viszont Rembrandt, Velazqez, vagy éppen Jackson Pollock bármikor jöhet. És ha már művészet, akkor Joseph Beuys és Andy Warhol úgyszintén.

3. Kölönböző okokból kifolyólag hároméves koromtól majdnem Svédországban nőttem fel, aztán mégsem. Először életemben mostanában sajnálom, hogy nem így történt.

4. Foglalkozásomat tekintve képzőművész, illetve fotográfus vagyok és évekig filmeztem, illetve  operatőrként is dolgoztam. Jelenleg egy művészeti középiskolában és egy francia magániskolában tanítok grafikát, fotót és mozgóképpel kapcsolatos tantárgyakat.

5. Na akkor még néhány kedvenc: könyvben a Háború és béke, Mester és Margarita, valamint Krúdy és Rejtő összes. Különben Rejtőt későn este nem olvashatok, mert nem bír aludni a család a fuldokló röhögésemtől. Kedvenc filmrendezőim között Ingmar Bergman a kedvenc, valamint szorosan utána Tarkovszkij, Huszárik, Bódy, Kuroszava, Wajda, Herzog, stb. stb. Az amcsik közül pedig Scorsese és Jarmusch a liebling.

6. Ha lottóznék és elvinném a főnyereményt, akkor valószínüleg a Mátrában vennék birtokot magamnak, ahol a jó mátrai levegőn teheneket legeltetnék, bitangjó sajtokat érlelnék és mátrai levegőn szárított sonkával próbálkoznék. Ezen kívül Budapesten nyitnék egy halboltot, ahol az Adriáról frissibenen hozott halakat és egyéb tengeri herkentyűket árulnék. Természetesen a cégem saját hűtőkocsijai folyamatosan ingáznának Budapest és az Adria között, hogy napközben ideérkezzen a hajnali fogás. Természetesen jófajta magyar édesvizi halakat is árulnánk. Aztán amikor a tököm tele lenne a Magyarországon túltenggő bürokráciával és korrupcióval, akkor szépen eladnék mindent és lefalcolnék az Adriára, ahol viszont sajnos összefutnék a Demszkyvel és meg sem állnék egészen a francia Rivieráig, ahol viszont végleg gyökeret vernék.
Na ennyit az álmokról.

7. Utálom az ünnepléseket, ellenben Ekkerjoz játékba való invitálása mintha telepátia eredménye lett volna. Ugyanis éppen ma töltöm a 34-et, hiszen a nagyoktszocforr, évfordulóján születtem novemberben a mai napon. Ebből kifolyólag Ekkerjoz felkérése tisztességes ünnepi töltetet kapott, úgyhogy köszönet érte!!!

Most akkor nincs más dolgom, minthogy továbbpasszoljam a lasztit Inszeminator és bbjnick számára.

Ahogyan a fenti cím is sugallja, kisebb orbitális pályát fogunk alant leírni, úgyhogy haladjunk szépen sorjában. Alfánk és omegánk maga a nagy Budapest lesz, hiszen újra egyik kedvenc aranylemezemhez, a street art témaköréhez nyúlok, annak is budapesti szegmenséhez, sőt most azon belül is szűkítem a kört bizonyos arcokra. Ennek pedig az az oka, hogy mostani gyűjtésem legfőképpen arcokról szól -egészen pontosan négy arcról-, melyek street sticker és stencil formájában fővárosi felületeken találhatók meg.
Sokszor leírtam már -így röviden most is megteszem- hogy nem támogatom a falak szétgányolását, ezzel együtt bizonyos utcai jelenségekből gyakran lehet következtetni dolgokra, már ami egy adott társadalom pillanatnyi mentális állapotait mutatja. És bizony ha tetszik, ha nem, egy úgymond minőségi street art munka akár komoly társadalomkritikai jelentéssel is bír, elég csak az egyre inkább elkurvuló londoni Banksyre, vagy éppen a most is nagyon penge Blu-ra gondolni. Na jó, Banksyvel kicsit igazságtalan vagyok most, mert New Orleansban megint nagyon kivágta a rezet. Valahol itt található néhány ott készült munkája.
Na de ne legyenek akkora igényeink, maradjunk csak meg saját kis budapesti rögvalóságunknál és vizsgáljuk meg azt a bizonyos négy falrahányt arcot.

címlapok forrása: http://www.time.com/time/coversearch

Avagy laza kis szubjektív az évforduló kapcsán

1983. novemberében egy taknyos őszi vasárnapon apám vajszínű Daciájával megállt a Krisztina körúton egy éppen pirosra váltó közlekedési lámpánál. Vasárnapi ebédre ment éppen a család anyai nagyszüleimhez, a Pasaréti tér irányába. Apám vezette az autót, mellette ült anyám, mi meg ketten a bátyámmal hátul dekkoltunk.
Elég hosszan álltunk a pirosnál, úgyhogy én kiváncsian letöröltem kezemmel az ablakot beborító párát hogy rendesen kinézhessek. Felnéztem a Déli pályaudvar irányába, ahol egy egészen megszokott látvány fogadott. Szovjet katonák -köztük kirgíz arcúak és szőke szláv gyerekek egyaránt- vagy harmincan igen jó kedvvel röhögcséltek egymással és szívták a rettenetes mahorkát. Hideg volt, úgyhogy röhögésük nyomán rendes pára-, és füstfelhő távozott az ég felé az egész társaságból. Hosszú téli kabátban voltak, a tisztek brutális méretű tányérsapkát, a bakák usankát viseltek. Mindegyik lábát a jellegzetes szovjet katonai csizma rohasztotta.

Akkor most kicsit felteszem az aranylemezt.
Három évszámot fogok felütésnek ideírni, mely évszámokat nem viccből találtam ki.
1873, 1920, majd 1990. Mindhárom évszám jelentős sarokpontnak mondható a főváros szerves fejlődésének a szempontjából, habár az utóbi, 90-es évszám esetében a fejlődés ellentétes irányt feltételez, legalábis a tények illetve a megélt valóság tükrében egészen biztosan.

De mit is takar ez a három évszám?
1873-ban egyesül Pest Buda és Óbuda s innentől datálva nevezik Budapestnek  az ország fővárosát. Aztán ott van az 1920-as évszám a maga sokkszerű valóságával, amikor kézzelfoghatóan realizálódik az ország elképesztő méretű területvesztése a Párizs környéki béketárgyalások lezárását követően. A lelki sokk mellett a gazdasági sokkról már nem is beszélve, de ezekre most nem térek ki, hiszen a tények ismertek.
Végül ott van az 1990-es év ősze, amikor megválasztják fővárosunk ma is regnáló főpolgármesterét. Ez utóbbi tény, azaz a tizennyolc éves(!) töretlen vezetői múlt elég komoly teljesítmény, pláne ha azt is hozzávesszük hogy ma, 2008. őszén hol (nem) tart ez a város, avagy normális esetben hol kéne tartania a főváros urbanisztikai fejlődésének ennyi év után.
Most nem megyek bele a szokásos frázisokba, kizárólag egy kis szubjektív összehasonlító elemzést szeretnék tenni, mely elemzéshez csatoltam néhány fotográfiát, de azokat majd alant néhány mondatban úgyis felvezetem.

Képvadászat VIII.

Doberdotól a Don-kanyarig elviselhetetlenül hosszú a felsorolható vágóhidak száma. És akkor a civileknek szánt intézményekről még nem is beszéltünk. De ott van Drezda városa is, amely 1945-ben, Hamvazószerdán vált szó szerint hamuvá, miközben évtizedekig csak Guernica és Coventry -egyébként valóságos- gyalázatáról írtak egyoldalúan a történelemkönyvek. Pedig Drezdában nem nácikat irtott a Royal Air Force és a USAAF, hanem a civil lakosságot és a töméntelen mennyiségű menekültet. Na meg áttételesen és direkte azt a kultúrát, amit többek között Goethe hagyott maga után. Közhelyes amit írok, de pontosan erről a történetről szól az a bizonyos vágóhíd is. Az ötös számú.