Képvadászat XII.
Méhes László: Langyosvíz I., olaj-vászon, 1970.
Az évtizedek óta Párizsban élő kortárs magyar festőművész, Méhes László 1970-es festménye minden bizonnyal a Kádár-kor kvintesszenciáját adja a jelenkor számára.
Méhes hiperrealista Langyosvíz-sorozata -melyet elkomponált, rontott amatőr fotók alapján festett- a se nem hideg, se nem meleg kádári aranykor tespedt állampolgárait örökíti meg, akik tökéletesen megelégedve (belenyugodva, elfogadva és alkalmazkodva) a létező szocializmus igénytelen, hazug és korrupt világával, éppen prosztatát meg bőrkeményedést áztatnak egy kellemes SZOT-üdülés fojtó nyári napjaiban. A karakterek, a mozdulatok, a csoportképen szereplő személyek egymáshoz viszonyuló szigorú hierarchikus rendje az előtérben dagonyázó elvtárstól a szocialista dámán át az utolsó vállalati alkalmazottig pontos látleletet adnak a korszak szociokulturális állapotainak irgalmatlan nívótlanságáról és hazug mivoltáról.
Most pedig ugorjunk egy nagyot az időben, szinte pontosan négy évtizedet előre. A helyszín Dunaújváros, az időpont pedig 2009. május elseje.
Gift újfent fotókat küldött a TájKép számára, melyeket saját maga készített a kommunista honfoglalás emblematikus színhelyén, az egykori Sztálinváros egyik félreeső szegletében, valahol a pampák kellős közepén. Bármennyire is hihetetlen lesz a látvány az alábbiakban, ezek a felvételek abban a városban készültek az úgynevezett Munka ünnepén, mely város többek között arról volt híres, hogy lakossága még az egyre csak langyuló nyolcvanas években is legalább 80 százalékos részvétel mellett ünnepelte osztályharcos mivoltát a legcsillogóbb parádék keretében.
Gift fotóinak van egy nagy erőssége. Mindenféle manipulatív szándék nélkül „csak” azt mesélik el a néző számára, ami a valóság; sem többet, sem kevesebbet. Mintha csak Milos Forman tűzoltóbáljának, vagy éppen Méhes László fenti festményének fiatal szereplőit látnánk viszont, akik megélve a rendszer és az ideológia két évtizeddel ezelötti összeomlását, valamiféle légüres térben szédelegnek egy számukra totálisan idegen és ingoványos világban. Ezek az emberek nyilvánvalóan áldozatok, méghozzá saját egykori társadalmi rendszerük, valamint kizárólagosnak gondolt materiális hitük áldozatai, mely társadalom, illetve hit összeomlása és szertefoszlása után az égvilágon semmi nem maradt meg a számukra. Leszámítva egy halovány fogódzót, mely a hamis nosztalgián alapszik, valamint azon a hiten, hogy az aranykort [értsd: a langyosvizet] az új idők tették tönkre.
Egy dolog viszont biztos. A Méhes László által is megfestett langyosvíz réges régen kihűlt és ma már jéghideg, éppen ezért semmiféle keresnivaló nincsen benne, mint ahogyan soha nem is volt.
A képekhez most külön nem fűzök megjegyzéseket, hiszen Gift fotói önmagukért beszélnek. Mint mindig, arra azért most is felhívom a figyelmet, hogy a komoly dolgokat a részletekben fogjuk megtalálni; az üresen forgó körhinta, a lufiba gyógyított unikornis, vagy éppen a kínai műbörcipők tobzódása, kiegészülve egy erősen foghíjas közönség elött fellépő asszonykórus, valamint egy fonnyadt focimeccs látványával, mindennél beszédesebb.
A pont pedig ott van az utolsó, kiszínesedő fotón, amely valójában egy önálló bejegyzést is megérdemelne a késöbbiekben.
Utolsó kommentek