Tarkovszkij filmjei mindig tele vannak vissza-vissza térő álomjelenetekkel. De nem olyanokkal, mint bizonyos szürrealista filmeknél, mint akár Bunuel késői munkáiban, ahol az álom és a valóság sok esetben teljesen összemosódik, ráadásul esély van arra hogy egy jót röhögjünk is, habár semmi okunk nincs a vidámságra. Nem, Tarkovszkijnál más a helyzet. Először is nincs min röhögni, másodsorban pedig az álomjelenetek egészen más dramaturgiai szerepet visznek filmjeiben, habár nála is elmosódik néha az álom és a valóság közötti határ. Mondjuk pont a Nosztalgiában elég jól szétválik a kettő, hiszen az álomjelenetek mindig fekete-fehérben jelentkeznek. Így van ez a filmben visszatérő egyik álomjelenettel is, amelynek helyszíne egy középkori templom belső tere. A templomnak nincs boltozata, tehát kilátunk az ég felé, a rózsaablak és a szentély ablakai is vakon engedik be a fényt. A padlózat helyén fű nő, viszont a falak tökéletes épségben vannak. Ebben a térben több álomjelenetet is láthatunk, melynek szereplője a főszereplő, azaz a Költő.
Ráadásul a film záróképe is ennek a templomnak a szentély előtti része. A Költőt látjuk a földön féloldalasan ülve, mellette egy farkaskutya (visszatérő motívum Tarkovszkij filmjeiben). A háttérben orosz táj miniatür képe látható egy házzal. A kamera lassan hátrafelé kocsizik és akkor derül ki, hogy az egész jelenet amit látunk, a szentély előtti részben történik. A záróképet egyébként az alábbi posztban is látható jelenet előzi meg. Naná, hogy nem találtam meg a zárójelenetet a neten, viszont itt van ez a fotó. Ellenben találtam más idevonatkozó dolgot, úgyhogy egy másik álom azért gond nélkül megtekinthető erről a helyszínről. Viszont egy dolog nem stimmel, azaz hogy hallatszik ebben a filmrészletben egy gregorián ének ami ugyan nagyon szép, viszont az eredetiben semmilyen ének nem hallatszik. Az eredeti variációban egy férfi és egy női hang párbeszédét hallhatjuk. Ezért javaslom levenni legalább egyszer a hangot.Úgy gondolom hogy magáért beszél ez a jelenet is. A templom belső tere a benne sétáló figurával, aztán ott van a kameramozgás: felső gépállásból látunk egy fahrtot (kocsizást) balról jobbra lekövetve a sétáló figurát. Apróság de fontos elem a kamera helyzete, azaz hogy valamivel a szokványos emberi nézőpont fölött helyezkedik el a kamera, vagyis bizonyos rálátást nyerünk a belső térre, de azért mégsem madártávlatról van szó. Ezzel létrejön szerintem a néző számára egy kívülálló, de a dolgokba belelátó állapot. Arról nem is beszélve, hogy a Tarkovszkijnál gyakran jellemző transzcendens élmény is megjelenik.
Összeségében az ilyen és ehhez hasonló megoldások miatt kedveltem meg nagyon Tarkovszkij rendezéseit. Filmjeinek a képi világa meg egyértelműen hatott rám már tizenévesen is, amikor fotográfiai tanulmányaimat folytattam.
Külön érdekes dolog, hogy a kilencvenes évek elejének videoklipjeiben is felismerhetőek bizonyos képi megoldások, melyek egyértelműen Tarkovszkij filmjeinek a hatását tükrözik -pl.: R.E.M.: Loosing My Religion- melyekre akár a plágium vádját is rá lehetne sütni, habár náluk azt hiszem szándékos és direkt volt a dolog. Ezzel együtt valahol nagyon idegesített akkor a dolog, hogy ezek a képi elemek átkerültek a Music Television világába. Igaz, annak idején még nagyon jó dolgok voltak az emtívin.
Na de térjünk vissza a film helyszínére, a templombelsőre. '90-ben, miután a Nosztalgiát láttam, mindenáron meg akartam tudni hogy hol található ez a templom. Arra azért hamar rájöttem, hogy sok hasonló állapotú templom van szerte Európában, többek között Normandiában, de hát engem egyértelműen a filmben látható érdekelt. Net még nem volt, egyéb forrásra meg nem találtam, úgyhogy idővel alább hagyott ezirányú határtalan buzgalmam. A remény akkor csillant fel bennem, amikor megjelent Tarkovszkij Naplója, hiszen ahogy az előző posztban írtam, annak a segítségével találtam meg a fürdőt, Bagno Vignonit. Viszont a templomra semmi utalás nem volt. És ekkor történt velem egy középszerű krimibe illő jelenet. Siena környéki kisvárosban nézegettem egy újságosnál a főzős újságokat (külföldön mindig veszek ilyen lapokat, miután szeretek főzni) és véletlenszerűen végigsasoltam a bolt elé kirakott képeslapokat, amikor egyszer csak kiböktem a régóta áhított templomot egy képeslapon. Meglehetősen közhelyes fotó volt naplementével és a templomot mutatta kívülről, de egyből felismertem, hogy ez az, amit már jó másfél évtizede keresek. A kép aláírása meg ez volt: San Galgano. Ha most beüti az ember a neten, akkor kismillió találatot lehet róla kapni. Mindenesetre ez így azért vicces.
Ezzel együtt San Galgano nincs rajta egy egyszerű térképen, mivel ezen a helyen gyakorlatilag csak ez a romos apátsági templom található, benn a természetben. Ha valakit érdekel ennek a ciszterci apátságnak a története, itt olvashat róla. A szöveg is írja, de annyit elmondok, hogy nagyon közel van Sienahoz és az olaszok közül sem mindenki ismeri ezt a helyet, mint amennyire mondjuk nálunk a zsámbéki templom azért elég ismert. Ráadásul amikor először jártunk ott, akkor meg voltunk róla győződve hogy csak ilyen úttalan utakon, meg turista útvonalon lehet megközelíteni. Ennek megfelelően egy erdőn keresztül sikerült először rátalálni a templomra. Azt hittük a feleségemmel hogy teljesen elhagyatottan találjuk meg a természet kellős közepén. Egy nagy túrót! Kemény túrával közelítettük dög meleg nyári délutánon a templomot. Egyébként baromi szép volt, ahogyan a párás sfumatoban feltünt a távolban a sziluettje gyakorlatilag a táj szerves részeként. Ahogy közelítettünk lassan világossá vált, hogy ez nem egy elhagyott hely. Ki voltunk már mint az úrikutya (feleségem szövege) és ahogy közelítettünk egyre világosabb lett hogy ez egy turista látványosság. Na azért nem taposták egymást az emberek, de meglehetősen sokan voltak. Busszal is. Kiderült hogy rendes aszfalt út visz a templom közeléig, majd kétszáz métert gyalog megtéve már ott is vagyunk a helyszínen. Ezzel együtt számomra így is nagy élmény volt az első találkozás ezzel a templommal.
Az itt látható fotóim tavaly októberben készültek, amikor már harmadszorra jöttünk ide vissza. Ez az idő, mármint az október viszont teljesen ideálisnak bizonyult. Egyedül mi voltunk itt és senki más. Ráadásul nagyon szeretem az őszi fényeket, meg színeket, főleg ha kicsit borongós, meg nedves az idő akkor még intenzívebbek tudnak lenni a színek. A hőmérsékletről nem is beszélve. Ráadásul a Nosztalgiát is valamikor ősszel-télen forgatták, úgyhogy külön örültem az egybeeséseknek.
Az autót jó messze tettük le, úgyhogy kislányunkkal nagyjából tíz perc sétával értük el a templomot, amihez egyébként egy jó hosszú ciprus sor vezet el.
Az épület kívülről tulajdonképpen eléggé jellegtelen, díszítőelemeket sem lehet rajta látni. Ennek részben oka persze a templom viharos története is. Oldalról lehet belépni a templomtérbe, tehát először a jobboldali mellékhajóban találjuk magunkat. Ahogyan a fotókon is látszik, az alaprajzot tekintve ez egy háromhajós bazilika elrendezés, ráadásul a természet jellegzetes hangjai, az enyhe szél, a madarak fonnyadt őszi csicsergése mind nagyon meghatározóak. Aztán hogy boltozat híján felnézhetünk az égre, az egészen különös érzés főleg azért, mert a falak tökéletes állapotban vannak, tehát alapjában véve nem egy romtemplomban érezzük magunkat. Komoly lehet éjszaka a csillagokat nézni innen. Végülis számos szakrális térben, így Magyarországon is festettek csillagokat a templomok boltozatára. Sőt már Bizáncban is, kék alapon arannyal vagy inkább ezüsttel (pl.: Hagia Sophia, Isztambul). Itáliában a gótika eléggé másképpen alakult mint mondjuk Franciaországban, Németországban, vagy Flandriában, nem is igazán beszélhetünk tisztán vett gótikáról errefelé (esetleg a milánói dóm ilyesmi), de itt felfedezhetők gótikus stílusjegyek az oszlopkötegek, a kapuk és ablakok csúcsíveinek formájában.
Egyébként ugyan úgy ahogy Bagno Vignoniban, itt is megpróbálom lesétálni az ismert kameramozgásokat a filmből -mondjuk nem nehéz- ezen kívül pedig sok részletet is lefényképezek. Az itt látható fotók csak töredékei az ott készülteknek. Persze eljátszom a gondolattal, hogy milyen frankó lehetett amikor itt forgatott a stáb 1982-83 környékén. Elképzelem azt is, amikor a szentélyben felépítették a záróképben látható orosz táj miniatür másolatát a házzal. Rendes dombokat építettek jellegzetes orosz faházzal, villanypóznákkal, fákkal, bokrokkal, pocsolyával és ebben a térben ül féloldalasan a főszereplő egy farkaskutyával. Mindez a szentély előtti részben.
Nagyon érdekes a filmben a már említett záró képben, ahogy az előtérben lévő pocsolyában tükrözödik valami fura dolog. Aztán ahogy egyre jobban hátrál a kamera, derül ki hogy az egész jelenet a templom terében történik, az a fura tükröződés pedig a szentély mögötti hármas ablaksor. (lásd a totálképet az első fotón, a poszt elején). A végén még a hó is elkezd esni, aztán valami orosz népdal hallatszik. Mindez Itáliában, Toszkánában, vagyis messze az otthontól. Egy álomban.Ez csak egy amolyan szakmai észrevétel, de félelmetesen hitelesen építették be azt a bizonyos tájat oda a templom belsejébe. Beleértve a méretarányokat meg mindent. Amúgy is jellemző volt Tarkovszkijra a hitelességre és a minőségre való törekvés, ami filmjeinek a díszleteit illeti. Például Solaris című filmjének díszletei, ruhái a mai napig sem hatnak cikisen. Pedig a film tulajdonképpen egy sci-fi, amely 1972-ben készült -Stanislaw Lem regénye alapján- a Szovjetunióban. Igaz ott nyírták Tarkovszkijt az elvtársak, ahol tudták, többek között Szergej Bondarcsuk, aki szintén nem volt akármilyen rendező egyébként. Aztán a Solaris mégis csak elkészült, de gyakorlatilag minden egyes filmjét iszonyatos küzdelmek árán tudta csak elkészíteni. Mire szabadon dolgozhatott volna, addigra meg ráment az élete.
Végül még kicsit mászkálunk a templomtérben, meg a templom körül, aztán lassan visszasétálunk az autóhoz. Az eső is elkezd esni, meg marhára nagy szél kerekedik, de azért még visszatekintve csinálok egy fotót a templomról. Beszállunk az autóba, aztán visszamegyünk Sienába egy finom toszkán hallevest enni. Ez itt igazi specialitás, van benne többféle tengeri hal, meg tenger gyümölcsei, azaz rák, kagyló meg tintahal. Annyira tömény dolog, hogy az olaszok egytálételként eszik.
Utolsó kommentek