Az utóbbi időben több helyről kaptam finom, vagy éppen direktebb kritikákat, hogy miért bántom a prolikat, meg miért prolizok itten néha. Először is nem bántom a prolikat, másrészt pedig egy bizonyos általános jelenséget szoktam érinteni, melynek áldozata az egész magyar társadalom. De tényleg az egész.
Mégegy dolog. Legjobb haverjaim között is vannak olyanok, akik magukat prolinak nevezik. És ezzel nincsen semmi bajom. Sőt.
Az a helyzet, hogy ma Magyarországot teljességgel behálózza a proli mentalitás, amely magatartásformáinkban, gondolkodásmódunkban, tárgykultúránkban egyaránt tetten érhető. Ennek az eredete, pedig leginkább a szovjet hadsereg áldásos magyarországi tevékenységének kezdeteire datálható. Ugyanis akkoriban kezdett a cseléd mentalitás általános érvényt szerezni, amely egyértelműen az újonan kialakuló politikai rendszer velejárója volt. Azt rögtön megjegyezném, hogy cseléd mentalitás alatt nem a Kosztolányi féle Édes Annákat értem. Hiszen ők egy félfeudális rendszer kiszolgáltatott tagjai voltak a két háború közötti -de már az azt megelőző- időszakban is.
Persze ha nincs a szovjet hadsereg és velük nem kúsznak haza Sztálin elvtárs magyar klónjai, talán tényleg kialakulhatott volna egy normális polgári demokrácia. De nem így történt, hanem suszterinasok, szabósegédek, díszlettologatók, meg ki tudja még milyen alakok akarták kollektíve leverni a magyar társadalmon összes addigi sérelmeiket és beteges komplexusaikat. Mejegyzem, ezt elég nagy sikerrel tették.
1947-től vagyis a fordulat évétől két társadalmi réteget igyekeztek totálisan kinyírni: a polgárságot és a parasztságot. Két olyan réteget, akik egy normális -mai értelemben vett- polgári demokráciában a széles középosztályt adják. Azt a középosztályt, mely egy ország legfőbb erejét, támaszát jelenti. És meg kell említeni a munkásságot, amely azért -agrár ország lévén- ekkor még nem volt annyira számottevő. A munkásság paradox módon szintén áldozatul esett az úgynevezett proletárdiktatúrának, ráadásul mindig tőlük félt a hatalom a legjobban. 1956-ban még sikerült nagy dolgokat megvillantani, hiszen akkora volt a sztálinista diktatúra, hogy azt már ugye nem volt képes elviselni épeszű ember. Nem véletlen, hogy pont az egyszerű melósok vették ki leginkább a részüket a harcokban is. És rajtuk torolták meg a legkeményebben a forradalmat.
Viszont úgy gondolom, hogy az ország igazi kulturális és morális lecsúszásának kezdete Kacsingatósjánosunk konszolidációs időszakára nyúlik vissza. Nem kívánom ezt most részletesen taglalni, de az igénytelen tárgy-, és környezetkultúra mégis csak ekkor kezdett masszívan meghonosodni minálunk, hiszen idióta hiánygazdaság jellemezte ezeket az évtizedeket. Ennek egyik legjobb példája a Magyarországon fellelhető hétvégi házak sufnikultúrája. A kialakulás okait rendszeresen tárgyalom itt a blogon, hiszen a blog egyik nem titkolt célja pont az, hogy jelenlegi közállapotaink, környezetkultúránk eredetén agyaljon, hiszen '90 óta mindig mindent a szőnyeg alá söprünk, aztán meg csodálkozunk ha nem értjük mi a baj.
Különben fura dolog az is, hogy soha annyi irodalmi adaptációjú tévéfilm, soha annyi gyermekkönyv, meg egyéb irodalmi mű nem jelent meg sem azelőtt, sem azután, mint a Kacsingatós idején. Ezek említésekor kevésbé esik mondjuk szó arról, hogy hány kiváló művész lett öngyilkos, lett lelki nyomorék, vagy jobb esetben húzott el az országból, csak azért mert nem dolgozott megrendelésre, nem lett besúgó, vagy egyszerűen azért, mert a hatalomtól teljességgel eltérő módon értelmezte a művészi szabadságot. A jóságos Vállvonogatósjános, meg Aczél elvtárs rendszere kegyetlenül elbánt ezekkel az emberekkel.
Nem is akarom sokáig ezt a puha diktatúra dolgot feszegetni, ha valakit érdekel a véleményem erről, akkor olvasson bele tényleg a blogba.
Ellenben van egy másik jelenség, egyfajta attitűd, amit szintén nehezen viselek el. Ez pedig a sznobizmus.
Na persze ez a jelenség sokunkban benne van, hazudnék ha azt állítanám, hogy nekem nincsenek ilyen allűrjeim (hú de hülyén néz ki így leírva ez a szó). A magyar ember amúgy is hajlamos végletekbe esni és úgy látom, hogy a sznobériával is így állunk. A sznobizmus tehát sokakban benne van, csak hát a mértéke nem mindegy, mert ha túlteng (ez is elég hülye így ideírva), akkor az végtelenül taszító tud lenni.
Például röhögőgörcsöt kapok, amikor újgazdagék a törökbálinti Corában a sajtpultnál válogatnak. Persze jó hangosan, hogy mindenki hallja a nemlétező szakértelmüket.
Aztán kemény tud lenni Pesten az Írók Könyvesboltja, mert ott meg mindenki a másikat csekkolja, hogy éppen milyen könyvet vett le a polcról. Meg persze feltűnően és hangosan kérdezi az eladótól félműveltkém, hogy hol találja Orhan Pamuk legújabb regényét. Tíz éve meg mondjuk Máraira, négy éve pedig Kertész Imrére gyúrt hasonló intenzitással a csávó. Egy Esterházyn is nagy nehezen átrágta már magát, mert azt mégsem illik kihagyni.
A minőségi gasztronómiára való igényben szintén az első helyen tülekednek a sznobok. Ha bemész Pesten mondjuk egy Culinaris üzletbe, ahol minimum tripla áron veszed meg ugyan azt, amit Bécsben a Grabenen lévő Meinlben tényleg harmad áron megkapsz, akkor tutira megy ugyancsak a csekkolás, hogy mi van a kosaradban. Ráadásul olyan szakértelemmel rendelik a pultnál a mortadellát, hogy kettéáll a fülem, vagy mi. A mortadellát. Megáll az eszem.
A sznobizmusnak meg van az az előnye, hogy mégiscsak motorja lehet bizonyos dolgoknak, hiszen Magyarországon a borsznobizmus mégiscsak előre lendítette a magyar borok respektjét. Mondjuk találkoztam olyan csajjal, aki csak a Gerére gyúrt és kizárólag a cimkén lévő név alapján vásárolt. Majd falra másztam ettől. Aztán amikor tavaly a Frittmann lett az év borásza, akkor hirtelen mindenki a Frittmannra, meg a homoki borokra kezdett gyúrni. Előtte meg persze semmibe vették az alföldi borokat. De hát mondom én, hogy jótékony hatással lehet a sznobizmus sok mindenre. Egyből rájöttek, hogy az Alföldön is van jó bor. És ma már a Frittmann nevét is ugyan úgy sasolják a cimkéken.
A művészetekhez kapcsolódó sznobériától most eltekintek, ugyanis az az egyik legröhejesebb jelenség. Igaz, bizonyos kollégák -hála a sznoboknak- egész jól megélnek képzőművészetből.
Persze a sznobizmus ilyen mértékű jelenlétére az is magyarázatot adhat, hogy ez a társadalom ezerrel kompenzálni akar. Kompenzálni akarja azt a hatalmas lemaradást, amelyet felhalmozott a nyugati világgal szemben. Pedig kompország vagyunk, nem ártana többet tekinteni Kelet felé is.
Na nem feltétlenül a Kínában rejlő lehetőségekre gondolok, meg a Déli (vagy Kék?) Áramlatra, hanem a Balkán dél-keleti részére, a törökökre, a Kaukázusra, meg még messzebb. A törököket egyébként nagyon kedvelem, ráadásul itthagytak nekünk némi fürdőkultúrát, gasztronómiai nyomokat (rakott, töltött ételek, stb.), meg egy nagy adag rózsanemesítési kultúrát. Nem piszkálták például annak idején a vallásszabadságot, ahogyan azt tették a Habsburgok ocsmány módon. Egy magamfajta hívő lutheránusnak ez különösen megható. Ráadásul befogadták mind a Rákóczi, mind a Kossuth féle emigrációt.
Na de most mégsem a törököket ajnározzuk itten (ez is hülye így leírva, nem?).
Egy szó mint száz, nekem nincs bajom a prolikkal és nincs bajom a sznobokkal sem, csak éppen az előbbi mentalitással még sokáig leszünk szalonképtelenek és életképtelenek, a másik mentalitással pedig egyáltalán nem leszünk többek, inkább röhejesek. Nekem ez a meggyőződésem.
Utolsó kommentek