Képvadászat V.
1944. szentestéjén a 61-es villamos örökre megállt a budai Sashegy lábánál, a Hegyalja út kereszteződésében lévő megállónál. Este hat óra volt. A kalauz bejelentette a gyér utazóközönségnek, hogy nem megy tovább a villamos. Erre mindenki szó nélkül leszállt.
Egy középkorú férfi és huszonéves fia is leszálltak a villamosról, majd gyalog indultak felfelé a hegyre, ahová családi karácsonyozásra várták őket. Lépéseik nyomán csikorgott a frissen hullott valószínűtlenül tiszta fehér hó.
Már az utcákon sem volt közvilágítás, viszont a tiszta levegőjű, metsző téli hidegben a Hold éppen elég fényt adott, melyet a frissen lehullott szűz, fehér hó szikrázva vert vissza.
De mégegy dolog miatt egészen különös hangulata volt ezen az estén a városnak. Soha nem tapasztalt, döbbenetes síri csend volt érzékelhető az utcákon.
A két férfi felért a családi szentestére, mely igen szerényen és méginkább szomorú hangulatban telt. Talán csak az oldotta a nyomasztó hangulatot egy kicsit, hogy a vendéglátó családnál néhány hónapja született csecsemővel, egy kisfiúval lehetett foglalkozni.
Végül éjfél után véget ért a karácsonyi együttlét, majd a vendégek hazasétáltak a hóban és a síri csendben.
Ezen az estén zárult be Budapest körül az ostromgyűrű.
2008. döglesztő júliusában ekkerjoz blogfelem újabb fotókkal lepett meg.
Amikor megnéztem a képeket, valamilyen okból kifolyólag a fenti, mások számára valószínüleg totálisan érdektelen családi történet jutott az eszembe. Szereplői közül egyébként már csak az a bizonyos egykori csecsemő, vagyis az apám él.
Ellenben ekkerjoz gyűjtése valamilyen formán felidézte bennem azt a csendet, amit a fenti történetből kiéreztem. Mely csend nem a békesség, a nyugalom állapota, hanem sokkal inkább az elszabaduló pokol, ha úgy tetszik a vihar előtti csend vészjósló megidézője volt azon a '44-es Karácsonyon.
Persze a csendnek lehet másik olvasatát is nézni, ez pedig az isteni csend, azaz Isten csendje. Azt hiszem, hogy igen sokan találkoznak ezzel a dologgal, akik keresik Isten jelenlétét és valahogyan mégsem találják, habár talán erről a dologról a jó Ingmar Bergman egészen kerek filmet -sőt, filmtrilógiát- írt és rendezett jó régen, úgyhogy most ebbe a dologba nem szaladnék bele.
Aztán a csendnek lehet még azt az olvasatát is nézni, amely brutális szellemi sötétséggel társul és amire igazából nehéz szavakat találni. Ezt a dolgot tárgyiasult formában pedig ekkerjoz fotózta le a napokban.
Akkor most már nézzük is meg az első fotót, mely ráadásul első benyomásra igen idilli állapotokat sugall. Felhívnám a figyelmet, hogy fotográfiai szempontból is kifejezetten jó kompozícióval állunk egyébként szemben.
Valahogyan van ennek a fotónak egy egészen szubjektív aspektusa, amit talán azzal magyaráznék, hogy tengelye véletlenszerűen billent meg, hiszen nem volt szándékolt az efféle komponálás. Számomra pedig ez az enyhén megbillent kompozíció, ha úgy tetszik véletlenszerű komponálás eleve különös hangulatot ad a képnek.
Egy ilyen pléhkrisztus szinte mindenkinek otthonos látványt jelenthet egyébként is, hiszen a pléhkrisztusok és kőkeresztek állítása tipikusan német, illetve Közép-európai katolikus szokás (volt?). Protestáns vidékeken egyébként nem állítottak ilyen emlékeket. A dolognak ebbe a részébe most nem is nagyon mennék bele, viszont írtam én már ezen a blogon a témában, úgyhogy ha valakit érdekel a dolog, akkor itt olvashat róla bővebben.
Na de hogyan is állunk a csend dolgában? Mert lesz itt csend mindjárt, ahogy kicsit közelebb megyünk a korpuszhoz. A madarak szépen elnémulnak, a lágy júliusi fuvallat meg fogja magát és egyszerűen abbamarad. Pedig nem napfogyatkozásról van itt szó.
Tulajdonképpen nagyon nincs is mit ecsetelni a dolgon, hiszen láthatóan lőlappá lényegült át pléhkrisztusunk. Négy lövéssel sikerült fejbelőni a Megváltót, egy vagy kettő pedig térdtájékra sikeredett. A többi sebet pedig még római legionáriusok, illetve egy centurio okozta úgy két évezrede.
Na de félreértés ne essék, nem akarom én elbagatellizálni a dolgot, mivel aljas, sötét cselekedetnek tartom ezt az egészet. Eme cselekedet ugyanis jól beleillik abba a vonulatba, amikor tálibok Buddhaszobrokat robbantgatnak, vagy féreg zsebnácik horoglacit festenek a zsinagógák falaira.
És itt nem a kötelező köröket teszem meg, hanem a világ egyik leggyalázatosabb dolga az, amikor az emberek személyes hitét, meggyőződését anullálják egy ilyen szarházi cselekedettel. Legyen az egy kulturtörténetileg is felbecsülhetetlen értékű szobor, egy megszentelt hely fala, vagy éppen ahogyan itt is láthatjuk, a naív, szakrális -egészen pontosan keresztény- művészet egyszerű darabja. Mert mondom én, az emberek legszentebb, belső hitét, vallási meggyőződését sérteni az egyik legocsmányabb cselekedet. És nem tennék különbséget a tudatos cselekedetek és a primitív butaság között. Ugyanis az ilyen primitív butaság is már egy folyamat eredménye.
Zárásként idemásolom ekkerjoz levelének egy részletét. Érdemes elolvasni.
„...fotózás közben megjelent egy régi autó, felforrt hűtővizzel, virágot hozott a gazdája, olyan harminc körüli szikár férfi. Éppen csak köszöntünk, nem volt túl barátkozós hangulata a kocsi miatt. Kicserélte a virágokat, azt már nem fotóztam, elköszöntem.”
Utolsó kommentek