A fenti képen a Habselyem Kötöttárugyár divatbemutatóját láthatjuk 1984-ből.
És hogy mi köze van 1984-nek 2009-hez? Talán az alábbi írásból kiderül egy-két dolog. Először azonban tartsunk egy szolid képelemzést. 

A fotón libbenő modellt Sütő Enikőnek hívják, de ez most tökéletesen lényegtelen információ. Az ördög természetesen a részletekben rejlik, hiszen rögtön feltűnik a fókuszon kívül eső mezőben, hogy bizony hanyagul az arcba helyezett spanglival és természetesen ingujjban maga a Kacsingatós kiséri figyelemmel ezt a kis házi eseményt. Nem  egyedül tűnődik a pártfőtitkár a súlyos nejlonfüggöny és az asztalok közé szorítva, hiszen balján és jobbján egy-egy elvtárs foglal még helyet, természetesen ők is ingujjban. A bal oldalon ülő tagnál egyébként autentikus momentum a kigombolt inggallér alatti nyakkendő viselete. A vasalatlan terítőkkel letakart és egymásba tolt fémlábú asztalokon további jellegzetes tárgyakat fedezhetünk fel, úgymint kádervíz vizespoharakkal egy tálcán elhelyezve, egy mikrofonállvány, rajta két mikrofonnal, valamint az arcába temetkező elvtárs elött még egy virágcsokrot is láthatunk.
Nagy valószínűséggel sokakban bizony meleg érzéseket idéz fel az itt látható fotó a rajta szereplő emberekkel, tárgykultúrával és hangulattal, valamint a hamisítatlan proli miliővel, melyből csak igen csinos modellünk lóg ki némileg. Amolyan otthonos érzésről van szó, mely megpárásítja  a múltbarévedő szemeket, valamint hamis retró érzéseket indukál a fiatalság egy részében is, akiknek igazából lövésük sincs erről a korról, holott vastagon isszák a következményeit.

Inszeminator blogfelem a napokban írt egy posztot Mi a magyar, ki a magyar, ki az ír...? címen. Én meg megrémülve a hosszú komment lehetőségétől inkább saját posztot írtam. A fenti kérdés persze folyamatosan foglalkoztat már jóideje, ti. hogy mi a magyar?, hiszen az eredendően Babits által először feltett kérdés, majd Szekfű Gyula által késöbb többeknek újra feltett kérdés minden korban időszerű (kéne hogy legyen). Én igazából csak a felszínt fogom megpiszkálni az alábbiakban, amivel inkább a jelen viszonyait próbálom -legalább részben- megérteni.

Valamikor a langymeleg diktatúra leglangyosabb szakaszában -úgy a hetvenes évek során- rendhagyó módon kezdtük újáépíteni saját identitásunkat. Mi lettünk a legvidámabb barakk, melynek következtében az összes sorstársunkat -nevezetesen a többi barakklakót- meglehetős felsőbbrendűséggel kezdtük kezelni. Persze beszélhetünk bizonyos történelmi hagyományokról is, melyek régóta meghatározták ezt a viszonyt, de a Kacsingatós rendszere mégis sok új aspektussal bővítette ezt a hagyományt.
Példának okáért a hetvenes-nyolcvanas évek során a lengyeleket seftes naplopókként kezdtük aposztrofálni, akik munka helyett haszontalan mód csak szolidarintani akarnak egymással s állandóan tüntetnek, meg templomba járnak. Aztán ott voltak a szőröstalpú románok (egy kalap alatt a magyarokkal, székelyekkel, csángókkal!) és ott voltak a cikis csehszlovákok (sic!), szintén többszázezer magyarral a kalapban, akik a bryndzán, a haluskán és a káposztán túl semmihez sem értenek. Szóval mi magyarok körbe voltunk véve szánalmas, élhetetlen népekkel és mi magyarok megmutattuk a többi táborlakónak és a nagyvilágnak, hogy mennyire fasza gyerekek vagyunk tulajdonképpen.


Belvárosi utca Budapesten, 1975

Mi magyarok a hetvenes évek során elkezdtük magunkat bizonyos szabad világbéli mintákhoz hasonlítani, na persze csak borzasztóan provinciális kivitelben. Példának okáért volt magyar Piedone (Ötvös Csöpi), volt magyar showbiznisz, amit ugye a hihetetlenül rosszemlékű Erdős Péter fémjelzett, akinek köszönhetően volt egy „világsztár” popzenekarunk is, Neoton néven. Aztán mondogatták például, hogy a salgótarjáni Karancs Szálló tulajdonképpen Le Corbusier építészetének magyarországi parafrázisa. Mondom, a Karancs Szálló! Na persze nekünk volt az első Forma 1-es versenyünk és az első McDonald's-unk a vasfüggöny innenső oldalán. Ennek a gyorséttermi vonalnak aztán lett egy vicces magyar pandantja is City Grill néven, melynek emléke mára már a mese kategóriájából is kikopott.
Mondom, nagy volt itt a jólét a mi kis barakkunkban, úgyhogy büszkén vertük a nyálunkat, amikor a Vállvonogatós rendszerének alkonyán (akkor az még nem tűnt alkonynak!) megkaptuk a kék útlevelet, amiről például a skizofréniába taszított kelet-németek még csak álmodni sem mertek.

És persze virágzott a magyar mezőgazdaság is, legalábbis sajátosan reformszocialista, nyugati hitelekkel támogatott keretek között. Példának okáért ráállították az országot a mennyiségi termelésre; úgynevezett kombinátokban termeltük a rettenetes minőségű lőrét, melyet egy szippantásra szívott fel a szovjet „piac”. Aztán volt sok konzervgyár a keleti blokkban, ahová szintén nagy tételbe termeltük az alapanyagot. Volt sok húskombinátunk is, oda pedig a szerény minőségű lábasjószágot neveltük ipari méretekben. Voltak ám tejgyárak is, ott gyártották a tejet a tejfölt és az egyéb tejipari készítményeket. Egyébként a nagy jóléti kisérlet egyik fontos momentuma volt a tejeszacskó magalkotása is. Lényege az, hogy egy tejnek nevezett tejipari terméket zacskóba hegesztünk. Igen ám, de ennek a zacskónak sürgősen tartót kellet anno terveztetni egy menő ipari formatervezővel, mivel sehogyan sem funkcionált normálisan önmagában az a fránya dolog. Sok családban egyébként ma is fellelhető ez a legendás tejeszacskó tartó fröccsöntött dizájntörténeti remekmű.
Aztán persze léteztek a kenyérgyárak és az egyéb sütőipari vállalatok. Ezeken a helyeken gyártották a kenyeret, a zsemlét és a kiflit. Talán sokan emlékezhetnek még arra, hogy kenyérből Budapesten egyféle volt kapható a langymeleg időkben, de azt ipari mennyiségben árulták. Ekkor alakult ki az a jó magyar szokás is, hogy a kenyeret tartsuk nejlonzacskóba, hiszen úgy tovább marad ehető állapotban ez az ipari matéria.


Kádár János TSZ parasztokkal 

Mondom én hogy volt itt minden! Amíg  például a lengyelek meló helyett balhéztak, meg kokettáltak a klerikális reakcióval, addig nálunk kivételes volt a jólét. Még a Nyugat is minket irigyelt, hiszen amíg nálunk megvalósult az egyenlő társadalom elve és mindenkinek volt munkája és lakása, addig például Párizs utcáin clochard-ok ezrei fújták a szájherflit néhány centime reményében. De a francia paraszt is jobban tette volna, ha mondjuk Párizsba menetelés helyett önként közösbe adja a földjét, pénzét paripáját és úgy épített volna egy szebb és igazságosabb világot. Persze arrafelé ennek még a gondolata sem merült fel.
Egy szó mint száz, jó dolog volt ez a langymeleg téma (állítják és érzik sokan), de azért ne feledjük el, hogy közben történt egy, s más. Példának okáért 1976-ban újra gázolt a vonat Szárszónál, majd A Halál kilovagolt Perzsiából, hogy aztán hamarosan visszatérjen. És akkor az anonim dolgokról még nem is beszéltem.

Na aztán eljött a rendszerváltás ideje, amikor úgymond egycsapásra rendszert váltottunk. Hirtelen nagyon megtelt a damaszkuszi út, a népek egymást taposták rajta. Ezzel egyidőben hirtelen fontos lett a nemzet fogalma, a templomok első padsorai pedig megteltek addig sosem látott alakokkal és brutálisan megsokasodott az 56-os forradalmárok száma is. Ráadásul olyan emberekről derült ki -jobbról és balról egyaránt-, hogy igaz ellenzékiek voltak az átkosban, hogy csak úgy kapkodtuk és kapkodjuk máig a buksinkat.
Mondom, volt egy rendszerváltás úgy két évtizede, amelyet a magyar társadalom mentálisan és funkcionálisan egyaránt lerongyolódott állapotban kapott az ölébe. Volt egy állítólagos rendszerváltás, amellyel a megtisztulás kényszere nélkül, valamint a tiszta lappal való indulás elmaradásával soha nem fog tudni élni ez az ország.
És akkor én itt most tisztelettel behúzom a féket, mivel úgy döntöttem, hogy az én szófosásom olvasása helyett mindenki nézzen magába és gondolkodjon azon, hogy mi történt velünk az elmúlt két évtizedben. Továbbá nézzük meg a velünk egyszerre induló, korábban jelentősen lesajnált és lenézett országokat is. Merthogy a hírek szerint a szlovákok már Györben vásárolják az ingatlanokat, Békés megyéből pedig Arad környékére járnak át az emberek napszámba.

És akkor újra felteszem a kérdést: vajon mi a magyar 2009-ben?

fotók forrása:
http://server2001.rev.hu/oha/index.html
http://www.enc.hu/enc.htm