Fehér György, Cseh Tamás énekel, 1980.


Tartozom még egy rövid történettel az előző bejegyzésem címe kapcsán, ahol nem volt időm a magyarázatra. Most akkor bepótolom ezt az egyébként nem feltétlenül világrengető  restanciát.

1993 tavaszán már érettségi elött voltam a Kisképzőben, készültünk a Képzőre, meg az Iparra és már nagyon eluntuk a házibulik vadászatát a Moszkván, a Felszabon, meg a Deák téren. Felszab basszus! Már ez is milyen gusztustalan verbális emléke az előző rendszernek, meg a gatyaváltás korának. Pedig ez volt az ántivilágban az Apponyi tér, rajta a kommancsok által 1945-ben ledöntött Werbőczy szoborral, ahol anyai nagymamám '42-ben látta átsuhanni tuskó lábain a Karádyt. Mindegy is, ma már a Ferenciek tere reményeim szerint talán rögzült a népnyelvben.
Na szóval '93 tavasza volt, én meg kaptam egy invitálást egy lánytól, akibe egyébként tökig bele voltam zúgva, igaz ma már egyáltalán nem értem hogy miért. Az invitálás egy házibuliba szólt szombat estére a Damjanich utcába.
Aztán ott álltam este a Damjanich utcai műtermes kéró ajtajában, társam pedig egy szál fonnyadt sárga rózsa volt, amit egy nénitől vettem a fent emlegetett belvárosi tér aluljárójában. Szóval ott álltam az ajtóban -még a kopott, fekete bakelit ajtócsengőre is emlékszem-, miközben valami Vaya con Dios szám szűrődött ki a gangra. Na, gondoltam magamban, itt vagy valami bölcsész csajbuli van, netán valami középkorú történés lesz esedékes. De ahogy nyomtam a csengőt, már Fats Dominora váltottak odabent és közben valami harmincas démon az ajtót is szélesre tárta. Mármint a lakásajtót. Velem szemben, bent a lakásban pedig ott nyomta a tvisztet a Cseh Tamás valami fiatal csajjal.
A buli különben jó volt. Rögtön csekkoltam, hogy teljesen vegyes a korosztály. Találtam egy rakás évfolyamtársat, akik persze nem nagyon vegyültek az állítólagos nagy generációval. Merthogy ott volt még a szerzőtárs is, meg néhány képzőművész és filmes is, lehettünk vagy ötvenen. A vegyülés talán csak  a táncparketten érvényesült, illetve pont a Cseh Tamás többször bejött hozzánk -valami lányszobába- és szállította nekünk a frissen nyitott boros ampullákat. Pár mondatot váltottunk, aztán kiment. Aztán fél óra, óra múlva megint bejött egy újabb borral. És ez így ment hajnalig, amikor már kint a gangon cigiztünk a kékülő hajnali ég alatt és kényszeredetten hallgattuk a hülye galambturbékolást. Akkor odajött hozzánk elköszönni, a lányoknak puszit adott, a fiúk meg lejattoltak vele. Én most hazamegyek - mondta, majd végignézett magán, valamint háromnegyedes ballonkabátján és még maga elé mormolta: kis ember, nagy kabátban. Aztán eltűnt a sötét lépcsőházban.

                                                                    *

Sokadszorra nézem az elmúlt szombaton Fehér György 1980-as filmjét a közszolgálati tévé rögtönzött esti emlékműsorában. Mondom, sokadszorra látom a filmet és  sokadszorra kötnek le a szikár szuperplánok, amilyenhez hasonlót csak Sára Sándor dokumentumfilmjeiben láttam a Don-kanyart, vagy éppen a Gulágot megjárt idős férfiakról és asszonyokról.
De most Cseh Tamás énekel egyetlen szűk képkivágásban. Bereményi tökéletesen banális, de nyilvánvalóan zseniális szövegeit adja elő. Közben azon gondolkodom, hogy 2009-ben létezik e ezeknél a daloknál hitelesebb forrása a szönyeg alá söpört és elsikált magyar félmúltnak? Aligha!
Pedig a mostani halálhírre totálisan inkompetes hangok is megjelentek, amelyek amellett hogy ízléstelenek, még hazugak is. Az inkriminált szöveg attól igazán aljas, hogy egyébként nagyon sok igazság van benne a Kádár-kor kulturális viszonyait illetően. De egy olyan ember, aki arra büszke hogy még kisdobos sem volt, vajon miért kenegeti szanaszét olyan nagy magabiztossággal a szart?  De mindegy is, felőlem aztán belefinghatnak a nulláslisztbe az ilyen fontoskodó hülyebölcsészek. Ettől én csak nagyobbat fogok röhögni, több szót meg nem érdemel ez a dolog.

Sokadszorra nézem és hallgatom Cseh Tamást, ahogyan a Születtem Magyarországont vezeti fel egy kis kocsmai sztorizással, hogy aztán elénekelje a hetvenhét éves idős férfi Desirének adott válaszát. Bereményi szövege nemhogy a félmúltat, de a teljes magyar XX. századot vázolja fel néhány valóban banális mondatban. A döbbenetes pedig az, hogy ez a dal ma is tökéletesen aktuális. Sőt, a dolgok jelenlegi állása szerint egyre inkább az marad.

Születtem Magyaroroszágon, 77 éves vagyok,
fejemben összekeveredtek féldecik, kormányzatok,
neveltek hazaszeretetre, hittem az Istenben is,
harcoltam két háborúban, túléltem, az istenbe is,
elhagytam, kérném, vagy 39 asszonyt,
s vagy kétannyi elhagyott,
tankcsapdákba hugyoztam, ettem lótetemet
és mégis itt vagyok.

Fejemben egy verkli jár, mely verkli így muzsikál;
túléltem mindeneket, kormányt és féldeciket,
egy magyar túlélő, címzetes, vitézlő, tönkrement lábain,
de áll önök előtt.

Fiamból idegbeteg lett, nem bírta a váltásokat,
és elnézem az unokámat, látom, hogy gyönge alak,
hogy lesznek ezek túlélők? Valami itt korcsosul.
Kérdezném, hogy száz év múlva ki tud majd itt magyarul?
És ahogy magukat elnézem, egyik sem betonkemény,
elszállnak az első szélre! Mi lesz így? - kérdezem én.

Fejemben egy verkli jár, mely verkli így muzsikál;
túléltem mindeneket, kormányt és féldeciket,
egy magyar túlélő, címzetes, vitézlő, tönkrement lábain,
de áll önök előtt.