"A hatvanas években nyár felé tetőzött az ifjúsági probléma.
Emlékszem nap mint nap hajóval átmentünk Almádiból Siófokra.
Ó a Balaton, régi nyarakon, bár nem volt vitorláshajónk.
Ó a Balaton, ültünk nyarakon, úgy néztünk végig a tavon."


Előre szólok, nem igazán a Balatonról lesz  itten szó! Mint ahogyan a Hatvanas évek című dal sem igazán a Balatonról szól csak úgy.

Nem voltam katona. Sőt, egyenes ági felmenőim között az utolsó katona anyai nagyapám, aki a Magyar Kir. Honvéd Légierőnél szolgált tiszti rangban, mint a földi kiszolgáló személyzet tagja.  Aztán negyvenöt koratavaszán neki is véget ért a katonai szolgálata, miután Ausztriában orosz hadifogságba esett (az amerikai helyett). Ezzel együtt ha kutakodok felmenőim között, ott van egyik apai dédnagyapám, aki K.u.K. tüzérfőhadnagy volt az olasz fronton és Signum Laudis-szal a zubbonyán jött haza a háborúból. Még annyit kell róla tudni, hogy 1918 őszén, amikor még éppen tartott a háború és indult vissza a frontra, a Nyugati pályaudvaron felpofozta a Szamuely Tibort, bizonyos nézeteltérésből kifolyólag. A testvére meg pápai huszár volt szintén az első háborúból. Ő még a lovát is hazahozta a frontról, amit soha nem fogott be semmilyen munkára. Kiszolgált csatalóként pusztult el idős korában (mármint a ló). A huszárcsízmáját és a kardját meg a ruszkik vitték el '45 tavaszán.

Természetesen az előző poszton felbuzdulva döntöttem úgy hogy írok egy régi nagy kedvencemről, a Napraforgó utcai kísérleti lakótelepről.
Középiskolás koromban a film mellett nagyon érdekelt a korai modern építőművészet is, így találtam rá az akkor már régi fényétől meglehetősen megkopott, villákkal övezett utcára. Persze családi indíttatásom is volt, hiszen apai nagyapám is jólismert építészmérnök volt, még a két háború közötti generációból.
Az említett Napraforgó utcát Budán találjuk a második kerületben a Pasaréti tér után. Ha BKV-val szeretné megközelíteni az ember, akkor érdemes vagy az 5-ös busszal, vagy az 56-os villamossal menni.

Az a helyzet, hogy Nagypéntek van és nem igazán terveztem ma semmilyen bejegyzést írni. Nem igazán hitbéli okokból hanem mert más dolgokra koncentrálok most.
Viszont húsz perce készítettem ezt a fotót, hazafelé jövet. Gondoltam megosztom itt a blogon, meg egy-két információt szűkösen ugyan, de hozzáteszek a látványhoz.
Nyilván alap információk a tábla szövegéből is kiderülnek, már amennyiben olvasható a dolog.
Ez az emléktábla Budán található annak a háznak a falán, ahol Csontváry egykori műterme volt (Bartók Béla út 36-38.). Egyébként ez a műterem ma is műteremként funkcionál. Csontváryról most nem írnék, hiszen eléggé közismert a munkássága, viszont Gerlóczy Gedeonról azért néhány információt most ideírok.
Gerlóczy fiatal építészmérnök volt, amikor tervezőirodája számára helyet keresett. Mindez 1919-ben történt, közvetlenül Csontváry halálának idején. Ekkor keveredett el egy újsághirdetés alapján az elhunyt festő műterméhez, ahol az örökösök éppen a hagyatékát árverezték. Tudni kell persze, hogy Csontváryt ekkor még a kutya sem ismerte. Vagy aki mégis, az elkönyvelte bolond gyógyszerésznek, ezt a Mihály Tivadart, a Kosztkát, akiről az általános közvélekedés az volt, hogy meglett korára elhülyült és elkezdett zavaros dolgokat  festeni.
Na de térjünk vissza a licitre. Éppen a nagy vásznakért ment a harc, amit vásáros cigányok akartak megvenni sátorvászonnak. Ekkor lépett színre az ifjú mérnök úr, aki egyből megsejtett valamit a festmények kapcsán és kőkemény licitálás után megszerezte a hagyatékot (Baalbek, Taormina, stb.), persze közben majdnem agyonverték az említett vásározók. Hát röviden ennyi a Csontváry életmű megmenekülésének története.
Közben aztán a mi Gerlóczynk világhírű építésszé nőtte ki magát és gyakorlatilag a két háború közötti magyar Bauhaus, illetve modern építészet egyik legkiválóbb képviselője volt. Külön nem kívánom felsorolni épületeit, ha valakit érdekel a munkássága, akkor a wikin, meg sok más helyen utánanézhet.
Talán még annyi személyeset megemlítenék Gerlóczyról, hogy amikor kamaszként fotószakra jártam a Kisképzőbe, akkor nagyon sok épületét -főleg amelyek itt Pesten találhatók- végigfotóztam. Igaz, akkor még csont nélkül be lehetett jutni egy pesti lépcsőházba.
Na mindenkinek áldott Húsvétot kívánok!

Ez az utazás is roadmovienak indult. De menet közben lerobbant a járgány. A Combino.
Az előző poszton felbuzdulva ugyanis elhatároztam, hogy ha már kipróbáltam a MÁV-ot, már miért ne próbálhatnám ki a BKV-t is. Ráadásul eltökélt szándékom volt, hogy síneken tegyem meg ezt az utat is. Erre a legalkalmasabb eszköznek a négyes-hatos villamos látszott. Ráadásul követhettem volna a korábbi koncepciót, vagyis röptében, egyfajta kívülállóként lekapni a fővárosi rögvalóságot.
Mielőtt nekiindultam volna, rövid tréninget tartottam otthon, hogy levetkőzzem mindenféle előítéletemet csodálatos fővárosunkkal szemben, ugyanis fontosnak tartom a hűvös távolságtartást, még a végén a részrehajlás igaztalan árnyéka vetülne rám. Hiszen ha valamely elvetemült ötletből adódóan ma szitkozni próbálnám fővárosunk közállapotait, rögtön megkapnám a skatulyát bizonyos világnézeti irányba. Pedig nem erről van szó, a világ ennél sokkal színesebb. Ráadásul nem fedné a valóságot.
Mégegy fontos megállapítás: BUDAPEST EKLEKTIKUS VÁROS! Nem pedig egyéb, világnézetileg besorolható kategória, ahogyan bizonyos bomlottagyú városvezető próbálja ezt a cumit beadni. Fővárosunk mostani képe ugyanis egyértelműen a kiegyezés utáni években kapta meg mai arculatát, ráadásul egységes EKLEKTIKUS stílusát tekintve Bécs mellett az egyetlen ilyen európai nagyváros. EKLEKTIKUS, hiszen a neoreneszánsz és a neobarokk, illteve a két stílus keveréke jellemzi épületeit nagyjából a Dózsa György úttól befelé egészen a Dunáig. Az EKLEKTIKÁT lehet szeretni, lehet gyűlőlni, lehet anakronizmusnak tartani, meg valami csodaszép dolognak, egy biztos, hogy amig nem rohad végleg szét ez a város, addig BUDAPEST marad EKLEKTIKUS VÁROS.

Roadmovie következik. Fapados változatban.
Úgy alakult mostanában az életem, hogy elég gyakran teszem meg az utat Budapest és Békéscsaba között. Meg ugyanazt visszafelé is. Ráadásul gyakrabban járok vonattal, mint autóval. Ilyenkor aztán bőven van időm olvasgatni, meg nézelődni kifelé az ablakon. Már ha kilátok rajta.
Akkut, még meg sem született generációkat érintő problémákról szeretnék most röviden néhány gondolatot megosztani egy két és fél órás vonatút tükrében.
Ugyanis amennyire tudok két óra alatt graffitiket gyüjteni a fővárosban, ugyan annyira tudok egy két és fél órás vonatozás alatt sufnikat röptében lekapni. Éppen ezért nem átfogó képet fogok most itt írni, csak érintem a problémát, azaz a magyar vidék jellegzetes átlagimázsát, legalábbis azt, amelyik összekapcsolódott a vasútvonalakkal. Ugyanis mehetnék én vonattal más irányba is, körülbelül hasonló kép fogad, esetleg több a domborzat. A fotók minőségéről még annyit, hogy az itt látható képeket egy automata géppel fotóztam, de úgy gondolom, hogy a fotók milyensége csak alátámasztja azt a hangulatot, melyben részem volt múlt hétfőn. Előre jelzem fővároson kívül élő felebarátaimnak, hogy nem népi-urbánus vitát igyekszem gerjeszteni, ugyanis Budapestről a lehető legrosszabb a véleményem. De hát ennek a vonatútnak csak a töredéke a fővárosi szakasz. Egyébként is az az igazság, hogy jó ideje sokkal jobb élményeim vannak a vidéki emberekkel, mint a fővárosi átlagprolival. Ez a véleményem akkor kezdett kialakulni, amikor három éve született a lányom és hát az az igazság, hogy nem kisgyerekes családoknak való a főváros.  Sem mentálisan, sem egészségügyi szempontból.  Volt olyan, hogy úgy kellett kitépni a fickót a Combino üléséből, mert nem adta volna ám át magától a helyet egy állapotos nőnek.
Amikor befut velem Pegazosz Békéscsabára, olyankor megnyugszom, ugyanis tudom hogy egészen más emberekkel lesz dolgom. Na de most már elég a vidék dicséretéből, nézzük az árnyoldalakat is, amely mondjuk nem emberi vonatkozásokat fog érinteni, hanem a MÁV vonalak mentén fellelhető sufnikultúrát.
De ne szaladjunk ennyire előre, pörgessük vissza az időt mondjuk egy hétfő hajnali időpontra. Az már önmagában horrorisztikus hogy 05:23 van és én ott dekkolok a Keletiben a jegypénztár előtt, ahol egy feltünően csinos bögyös MÁV alkalmazottnál megveszem a retúrjegyet. A jelenség rögtön bearanyozza a hajnalomat, hiszen nem ilyenhez van szokva az ember fia, ráadásul úgy látom hogy kölcsönös a szimpátia. Na de ennél több nem történik, indulok a peron felé a négyes vágányhoz, ahonnan 5:45-kor indul a Budapest-Arad nemzetközi gyors. Ja még annyi, hogy business classon utazom, nem mintha az olyan elegáns lenne, de plüss ülések vannak és abba mégsem rohad bele az ember, mint a másodosztályú műbőrbe. Félreértés ne essék, ez a vonat nem IC, meg EC, de nem ám. Ez a vagon olyan, hogy mindjárt visszaröpít  vállvonogatóskacsingatóskádárjános nosztalgikus világába, csak még rárakódott a félresiklott rendszerváltás összes mocska.



Ahogy megyek ki a négyes vágányhoz éppen szembekapom a most beérkezett gyömrői személy teljes utazóközönségét. Az emberek tempósan sietnek kifelé a Baross térre. Folytogató, szar minőségű cigarettafüst felhője lepi be az egész emberi masszát. A hamuszürke szomorú arcok miközben munkába  indulnak, még megbeszélik az előző napi gagyitévés élményeiket, majd a holnap hajnali viszontlátás tudatában elköszönnek egymástól. Közben magamban megállapítom, hogy a Latin-Amerika szindróma már vastagon a valóságot jelenti kies hazánkban. Ugyanis az itt látható emberek nem vendégmunkások, hanem magyar átlagpolgárok voltak. Na de korai még a szomorkodás, ugyanis mindig van lejjebb és lejjebb és lejjebb...

Ha eddig nem tetted volna óh nyájas olvasó, akkor javaslom hogy előbb olvasd el az alábbi posztot. És csak utána ugorj neki ennek.
Tarkovszkij filmjei mindig tele vannak vissza-vissza térő álomjelenetekkel. De nem olyanokkal, mint bizonyos szürrealista filmeknél, mint akár Bunuel késői munkáiban, ahol az álom és a valóság sok esetben teljesen összemosódik, ráadásul esély van arra hogy egy jót röhögjünk is, habár semmi okunk nincs a vidámságra. Nem, Tarkovszkijnál más a helyzet. Először is nincs min röhögni, másodsorban pedig az álomjelenetek egészen más dramaturgiai szerepet visznek filmjeiben, habár nála is elmosódik néha az álom és a valóság közötti határ. Mondjuk pont a Nosztalgiában elég jól szétválik a kettő, hiszen az álomjelenetek mindig fekete-fehérben jelentkeznek. Így van ez a filmben visszatérő egyik álomjelenettel is, amelynek helyszíne egy középkori templom belső tere. A templomnak nincs boltozata, tehát kilátunk az ég felé, a rózsaablak és a szentély ablakai is vakon engedik be a fényt. A padlózat helyén fű nő, viszont a falak tökéletes épségben vannak. Ebben a térben több álomjelenetet is láthatunk, melynek szereplője a főszereplő, azaz a Költő. Ráadásul a film záróképe is ennek a templomnak a szentély előtti része. A Költőt látjuk a földön féloldalasan ülve, mellette egy farkaskutya (visszatérő motívum Tarkovszkij filmjeiben). A háttérben orosz táj miniatür képe látható egy házzal. A kamera lassan hátrafelé kocsizik és akkor derül ki, hogy az egész jelenet amit látunk, a szentély előtti részben történik. A záróképet egyébként az alábbi posztban is látható jelenet előzi meg. Naná, hogy nem találtam meg a zárójelenetet a neten, viszont itt van ez a fotó. Ellenben találtam más idevonatkozó dolgot, úgyhogy egy másik álom azért gond nélkül megtekinthető erről a helyszínről. Viszont egy dolog nem stimmel, azaz hogy hallatszik ebben a filmrészletben egy gregorián ének ami ugyan nagyon szép, viszont az eredetiben semmilyen ének nem hallatszik. Az eredeti variációban egy férfi és egy női hang párbeszédét hallhatjuk. Ezért javaslom levenni legalább egyszer a hangot.




Úgy gondolom hogy magáért beszél ez a jelenet is. A templom belső tere a benne sétáló figurával, aztán ott van a kameramozgás: felső gépállásból látunk egy fahrtot (kocsizást) balról jobbra lekövetve a sétáló figurát. Apróság de fontos elem a kamera helyzete, azaz hogy valamivel a szokványos emberi nézőpont fölött helyezkedik el a kamera, vagyis bizonyos rálátást nyerünk a belső térre, de azért mégsem madártávlatról van szó. Ezzel létrejön szerintem a néző számára egy kívülálló, de a dolgokba belelátó állapot. Arról nem is beszélve, hogy a Tarkovszkijnál gyakran jellemző transzcendens élmény is megjelenik.

Ez az írás talán inkább azoknak lehet érdekes akik ismerik és szeretik Andrej Tarkovszkij filmjeit, és azoknak lehet még külön érdekes, akik látták utolsó előtti filmjét, a Nosztalgiát, amit  1983-ban forgatott Olaszországban. Mondjuk akik alapban szeretik Toszkánát és nem jártak azon a helyen, amiről írni fogok, azoknak is ajánlom ezt a helyet, mivel nagyon érdemes egyszer ide is kirándulást tenni, ha már Toszkánában jár az ember. Egyébként meg igazából mindenkinek ajánlom ezt az írást, aki rátéved erre a blogra, csak mivel nem  szeretnék átfogó tanulmányt írni, ezért lesznek itt a filmet nem ismerők számára értelmezhetetlen dolgok is. Nekik meg javaslom hogy nézzék meg ezt a filmet. Már ha bírják a ritmusát.
De előbb tennék egy rövid kitérőt személyes múltamban, mivel szeretném egy kicsit pozícionálni azt az időszakot, amikor létrejött első találkozásom Andrej Tarkovszkijjal. Természetesen nem személyes nexusban.

Na most akkor mégegy sorozatot útjára indítok. Nem azért mintha ne lenne fantáziám, csak éppen folyamatosan gyüjtöm az ilyen jellegű dolgokat is. Ráadásul nagyon tágan kívánom értelmezni a jel-, illetve nyomhagyás témakörét. Előre megmondom, hogy nem lesz itt PhD szintű tanulmány, mivel csak hétköznapi szemlélőként érintenek a dolgok és nem is szoktam fújkálni, ragasztgatni a falakat. Egyébként is vannak etikai jellegű fenntartásaim ezekkel a dolgokkal kapcsolatban, ezzel együtt léteznek igazán értékelhető dolgok ebben a műfajban. Tehát a street art-ról szeretnék néhány gondolatot most itt megosztani egy két órás tempós budapesti séta tükrében. Ugyanis az itt látható felvételeket körülbelül ennyi idő alatt fotóztam, véletlenszerűen.
A sétám a Petőfi híd budai hídfőjétől nem messze  indult a Bercsényitől, azaz az építészek kollégiumától, átmentem Pestre, végigmentem a Nagykörúton, majd egy jobbos a Blahánál a Keleti felé. Szövetség utcánál egy balos a Wesselényi utcáig, majd vissza az Astoriáig, utána a Múzeum-körút magasságában befejeztem a sétát. Nem volt éppen egészségügyi. Ha valaki most akarna Budapestre költözni, annak azt ajánlom, felejtse el! Beteg hely. Példának okáért tegnap úgy rohantam el két izomagyú BKV ellenőr elöl, hogy majdnem belerokkantam. Egy rossz lépésnél részleges izomszakadást szenvedtem a vádlimban. De a két agytröszt már nem ért be. Egyébként meg milyen szabadelvű város az, ahol az ellenőrök verésre szakosodnak? Mert ezt igérték be, ha netalán le akarnék falcolni. Mondjuk lefalcoltam. A verés meg elmaradt.
Na de térjünk vissza az utcai "művészetre". Alapvetően két műfaját érintem most: az egyik a stencil art, azaz a sablonnal fújt változat, a másik a matrica, azaz a street sticker. Ezek az elnevezések gyakorlatilag már művészettörténeti definiciók, hiszen ez az  USA-ból kiindult, alapvetően urbánus jelenség mára már beépült a művészettörténet fogalomtárába. Az alapvető önkifejezés, illetve nyomhagyás kényszere szülte ezt a műfajt és mára a globalizált hétköznapi világ állandó jelensége lett New Yorktól Ankarán át egészen Kuala Lumpurig. Ennek megfelelően kialakultak nemzeti karakterjegyek is. Persze mi most csak a pesti verziót vizsgáljuk, annak is két órás lenyomatát, tehát nem feltétlenül egy válogatott anyagot mutatok itt be. Vannak köztük kicsit bénább, vagy éppen közhelyes dolgok is. Még annyit fontos megjegyezni, hogy alapvetően amatör irányzatról van szó, de mint sok underground kezdeményezés, ez is beépült a "hivatalos" művészetbe. Ráadásul dollármilliókat lehet vele keresni, mint ahogyan azt teszik a galériások és gyüjtők a kiváló new yorki képzőművész, Keith Haring munkáival, aki a graffiti stílusjegyeit használta fel festményeinél, amíg harmincegy évesen meg nem halt. Vagy ott van az angol street art emblematikus képviselője, akit csak álnéven és arc nélkül ismerünk, Banksy. Mondjuk ő font sterlingben keres milliókat. Az mégjobb. Ja igen, az is fontos, hogy a street art művelője alapvetően anonim személy és erőteljes társadalomkritika jellemzi. Persze az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy ahogyan átemelődik a műfaj a "hivatalos" művészetbe, máris elveszítheti egy csomó lényeges attitüdjét, így a társadalomkritikát, az alapvető anonimitást és az őszinteséget is. Egyébként Banksyről olvastam valahol, hogy annak ellenére hogy vadászik rá a Yard, de például a londoni metró vezetősége kiadott egy belső használatra szánt kiadványt Banksy munkáival, hogy a cég melósai felismerjék a londoni metró területén esetleg feltűnő Banksy munkákat. Ha gyanús a dolog, akkor kivonul a metrótársaság által foglalkoztatott szakértő csapat, akik művészettörténészekből és restaurátorokból állnak, majd ha beigazolódik a dolog, akkor szakértő módon lángvágóval, vagy egyéb restaurátor eszközökkel leválasztják a munkákat, amelyeket aztán horribilis összegekért értékesítenek. Mondanom sem kell, Banksyt már hamisítják is.

Egyfajta sorozatnak szánom ezt a dolgot, azért van ott az a bizonyos római egyes. Régóta foglalkoztat ugyanis az a dolog, hogy fotókat rakjak egymás mellé különböző szempontok szerint. Lehet egymástól látszólag teljesen különböző képeket párba rakni mondjuk kompozíciós szempontból és látszólag egymástól független fotókat sorba rakva akár egy történetet is kitalálhatunk. Ha a realitásnál maradunk, akkor ott vannak a riportsorozatok, fotóesszék stb. stb, ahol konkrét eseményeket, történeteket láthatunk. De ha mondjuk a nyaralás képeit mutogatjuk a családnak vagy a barátoknak, vagy ha felnyomjuk a netre a képeinket, hát akkor ott sem elég egy fotót megvillantani, várják a többi képet is.
A másik dolog meg az, hogy szerintem egy fotográfia önmagában ritkán értelmezhető. Valamiért mindig kell mellé tenni minimum egy másik képet. De tényleg, szerintem ha egy fotó önállóan megállja a helyét, az már inkább a képzőművészet, a konceptuális művészet kategóriájába tartozik. De ebbe a dologba nem most szeretnék beleszaladni.
Most csak úgy idetettem két fotót, egy több mint három évtizeddel ezelöttit, amit nem én csináltam és ott van mégegy, amit én fotóztam kétezerhét nyarán.

Ha elutazom valahová, mindig utálom ezt a turista dolgot. Próbálok nem turistaként viselkedni, ami persze nyilván baromság, de egy biztos, hogy szezonban sose utazom már jóideje sehová. Szezonon kívül sokkal emberibb módon lehet a benszülöttekkel kommunikálni és olyankor nincs tele idegesítő turistákkal a környék (mint például: amerikaiak, németek, hollandok, csehek és persze magyarok). Így volt ez legutóbb tavaly októberben, amikor kis családommal töltöttem egy kevés időt Toszkánában, elsősorban a Siena-Firenze tengelyen. Miután rokonoknál voltunk, eleve nagyobb esélyünk volt bizonyos átmeneti asszimilációra.
Fontos még, hogy kerülöm a kontinentális ételeket, bárhová is utazom. Addig nem nyugszom, amíg nem találok egy helyi piacot, hentest vagy pékséget valahol. Na Toszkánában ilyenekben nincs hiány. Ráadásul nagyon jó impressziókat lehet szerezni egy-egy országról, régióról, ha az ember az autentikus ételeit kóstolja. Pláne hogy nem csak enni, hanem főzni is szeretek. Ilyen utazásokon tehát igyekszem tanulni is.
Más. Ugyebár én fotográfus is vagyok, úgyhogy többnyire mindig van nálam valamilyen képalkotó eszköz. Utazások alkalmával ugyanakkor nem nagyon szeretek fotózni, pontosabban nem a jól megszokott dolgokat, mint amilyenek a műemlékek, illetve az emlékképek. Ezt majd megérted, kedves olvasó, ha megvillantom majd néhány saját úgymond autonóm alkotásomat is ezen a blogon.






Viszont szeretek dokumentálni totálisan hétköznapi dolgokat, melyek úgymond az utcán hevernek, de nem  feltétlenül  művészi céllal, inkább csak dokumentációs céllal.  Ilyenek például a graffitik, kirakatok, kresztáblák, meg mindenféle hülyeség, ami valamilyen okból megtetszik. Az az igazság, hogy ilyen mindennapi marhaságok megismerésével, bemutatásával lehet igazán közel hozni egy-egy ország mindennapi életét, kultúráját.