Ezen a fényképen itt én vagyok látható. A fotót én készítettem magamról, tehát mondhatjuk, hogy ez egy önarckép. A kép nagyjából tíz éve készült, de nagy vonalakban nem változtam olyan sokat azóta. Egy közepes méretű tévés dobozból készítettem egy camera obscurát, azaz egy lyukkamerát és azzal készült a felvétel. A camera obscura technikája igényel némi körültekintést, előkészítést, ezért viszonylag időigényes módszer. Az expozíciós időről nem is beszélve. Pillanatfelvételre ugyanis alkalmatlan. Az általam kidolgozott technikával nagyjából húsz és negyven perc körüli expozíciós időkkel kell számolni. Ez a felvétel is 38 percig készült.
Először megkomponáltam a képet, majd elkezdtem exponálni. Odasétáltam a kanapéhoz, leültem, majd rágyújtottam egy cigarettára. Közben egy szobrász barátommal beszélgettem, aki a kamera mögött melózott egy plasztikán éppen. Félidőben megérkezett egy haver, aki egy cigaretta erejéig beült mellém. Valamennyire ő is látszik a képen, de az idő rövidsége miatt, amennyit a cigaretta elszívása adott neki, csak éppen hogy exponálódott. Menet közben egyszer én is kimentem a képből vizelni egyet, de még visszaültem tíz percre. A harmincnyolcadik percben felkeltem a helyemről és befelyeztem az expozíciót.


A fentiekben egy történetet meséltem el, amely beleégett egy 24x30-as negatív fényérzékeny rétegébe. Mi csak egy képet látunk, de az valójában nem egy egyszerű kép, hanem harmincnyolc perc története. Rögzítve. Fénnyel.


Egyik szakmám szerint fotográfus vagyok, de elsősorban nem ezzel keresem a pénzem, úgyhogy szinte csak olyan fotográfiákat készítek, amilyenekhez kedvem van. Rögtön meg kell jegyeznem, hogy nem igazán hagyományos értelemben vett fotókat készítek. Részben régi, archaikus eljárásokkal dolgozom, amelyek igyekeznek reflektálni a mai korra, a mai vizuális világra, pár éve pedig sok fotófelhasználású computer grafikát is csinálok. Mindezekhez még el kell mondanom, hogy sokáig filmeztem is. Akkor lettem tagja a Balázs Béla Stúdiónak, amikor az már a kifingás határán volt. Ezzel együtt még jegyzek egy-két filmet operatörként is.
Egyenlőre ennyit magamról, ugyanis a blog nem feltétlenül rólam, illetve a munkáimról szól, habár azoknak is szentelek néha egy-egy posztot.
A blog célja, hogy bemutassa a körülöttünk lévő hétköznapi vagy kevésbé hétköznapi tárgyi világot, azt amiben benne élünk, csak éppen nem mindig vesszük észre. Miután vizuális gyerek vagyok, elsősorban sok fotográfiát lehet itt látni, olyanokat amelyeket én készítettem és olyanokat, amelyek talált tárgynak tekinthetők, legyen az egy képeslap, egy újságkivágás, egy épület, egy tárgy, egy graffiti a falon, vagy akármi.
És itt térnék vissza egy gondolat erejéig az önarcképre.
Minden képnek van valami története, vagy legalábbis bele lehet képzelni egyet, ahogyan azt tettem a fejlécben található képpel kapcsolatban is (lásd: Az aeroplán). Ráadásul minden kornak megvan a maga vizuális nyelvezete, amely a különböző időszakokban készült fotográfiákon pontosan tetten érhető, legyen az professzionális, vagy amatör felvétel, dokumentáló célzattal készült fotó, vagy úgymond "művészi" célból készült kép. Ilyen értelemben fontos kordokumentumoknak tekinthetők a fotográfiák és nem mellesleg erős érzelmek kiváltására is képesek, főleg ha személyes vonatkozásuk van.