Emir Kusturica, Emlékszel Dolly Bellre?, 1981.

Akárhogyis nézzük, kemény egy világ volt az a Tito-féle Jugoszlávia is. Hiába lehetett Újvidéken, meg Szabadkán Stones lemezeket, olasz cipőt és jó áron Lee farmert vásárolni, ha közben a kommunizmushoz vezető egyetlen út a hipnózison át vezetett. Vagy leginkább még úgy sem. Legalábbis Emir Kusturica 1981-ben forgatott, első nagyjátékfilmjéből mindenképpen ez derül ki. Rapid filmajánló következik.

Vasárnapi ebéd IV.

Fogj ki egy jobbfajta hiper halpultjának jégágyáról néhány közepes méretű pisztrángot, aztán gondold ki a többi hozzávalót. Persze tudom én, hogy nem a tenyésztett szilvásváradi pisztráng a pisztrángok nonpluszultrája, de egy magamfajta, analfabéta horgász számára most ezzel kell dolgozni.
Naszóval, a hozzávalók. Most nincs kedvem sokat tökölni a hozzávalókkal, hiszen meleg van és még el kell jutni autóval a célállomásig. Másrészt a család számára egy viszonylag gyors, egyszerű és finom étel elkészítése a cél, így a további hozzávalók a következők: aprószemű újkrumpli, új fokhagyma, citrom, padlizsán és kaliforniai paprika. Tengeri só, bors, jófajta olivaolaj, balzsamecet és kertben található füszernövények meg majd kéznél lesznek.

A Moszfilm stúdió jelképe Vera Muhina szobrával és a Kreml tornyával.

Éppen hogy csak végigszáguldott az első lágy tavaszi fuvallat a kísértetiesen csöndes Unter den Linden hársfái alatt, amikor Csujkov tábornok 8. gárdahadserege erős tüzérségi tűzzel hivatalosan is megkezdte Berlin ostromát.
1945 április 16-át írjuk éppen, amikor a sztálinorgonák rázendítenek az elszabaduló apokalipszis nyitányára. Az események rohamos tempóban haladnak, hiszen másnap Konyev már a várost átszelő Spree folyó partján áll s egyedül Zsukov marsall ideges némileg, hiszen a Berlint védő német erők rövid időre megakasztják hadosztálya előrenyomulását a seelowi magaslatoknál. Végül április 19-ére -engedve a hatalmas túlerőnek- mindhárom német védelmi vonal összeomlik, így megnyílik az út Berlin városába.

Közismert tény, hogy a civil lakosság meglepően könnyen alkalmazkodik a háborús körülményekhez. Békeidőben még a háborús borzalmak gondolatától is rettegünk, viszont ha már benne vagyunk a sűrűjében, ha szemtanúi és részesei vagyunk az embertelen rombolásnak, a halál mindennapi aratásának, szóval részeseivé válunk az összes létező irrealitásnak, akkor viszonylag hamar szocializálódunk a körülményekhez. Sőt, idővel érzéketlenné is válhatunk a bennünket körülvevő apokaliptikus történések iránt, melyek egyébként puszta létünket fenyegetik.

Az apátia pedig veszélyes dolog. És noha a mai Magyarország, benne a saját fekáliájában vergődő Budapesttel a szó klasszikus értelmében ugyan nem háborús övezet, de annyit azért könnyedén megállapíthatunk, hogy az elődök által ránkhagyott épített örökségünk folyamatos pusztulása és pusztítása  iránt egyre érzéketlenebb a magyar társadalom. Kiváló példa erre az alábbi hír, mely hallatán egy magára valamit is adó közösség már régen tajtékozna a felháborodástól.

Képvadászat XII.

Méhes László: Langyosvíz I., olaj-vászon, 1970.


Az évtizedek óta Párizsban élő kortárs magyar festőművész, Méhes László 1970-es festménye minden bizonnyal a Kádár-kor kvintesszenciáját adja a jelenkor számára.
Méhes hiperrealista Langyosvíz-sorozata -melyet elkomponált, rontott amatőr fotók alapján festett- a se nem hideg, se nem meleg kádári aranykor tespedt állampolgárait örökíti meg, akik tökéletesen megelégedve (belenyugodva, elfogadva és alkalmazkodva) a létező szocializmus igénytelen, hazug és korrupt világával, éppen prosztatát meg bőrkeményedést áztatnak egy kellemes SZOT-üdülés fojtó nyári napjaiban. A karakterek, a mozdulatok, a csoportképen szereplő személyek egymáshoz viszonyuló szigorú hierarchikus rendje az előtérben dagonyázó elvtárstól a szocialista dámán át az utolsó vállalati alkalmazottig pontos látleletet adnak a korszak szociokulturális állapotainak irgalmatlan nívótlanságáról és hazug mivoltáról.

Vasárnapi ebéd III.

Amennyiben halról esik szó, mindig elérzékenyülök és hála az égnek, ezzel így van az egész család. Lehetőség szerint gyakran eszünk halat, egy héten legalább kétszer, noha jó lenne ezt az arányt tovább növelni, de sajnos a friss halhoz jutás folyamatos lehetősége nem olyan egyszerű a világvárosi álmokat kergető Budapesten.
Pedig nem volt ez mindig így, a magyar ember régen rengeteg halat, rákot, kagylót, csigát, békát és egyéb komoly dolgot evett számtalan módon elkészítve, elég csak egyik kedvenc szakácskönyvem, az 1838-ban kiadott Czifray István-féle Magyar Nemzeti Szakácskönyv témába vágó receptjeire gondolni. Ráadásul hiányzott még akkoriban a magyar konyhából a fűszerpaprika töméntelen mennyiségű használata is, sokkal inkább volt jellemző a zöldfűszerek illetve gyógynövények használata, valamint a legváltozatosabb főzési technológiák alkalmazása. És akkor a mára már totálisan eltűnt regionális jellegű ételekről, főzési módokról nem is beszéltem. Továbbá fontos megjegyezni, hogy a magyar polgári konyha igen változatosan alkalmazott bizonyos Kárpát-medencén túlról származó alapanyagokat is, úgymint; olivaolaj, parmezán sajt, szardella és egyéb természetes úton tartósított illetve szárított tengeri halak.

Képvadászat XI.

Most némileg rendhagyó leszek, hiszen fotók helyett egy egészen rendkívüli animációs filmet mutatok meg, amelyet egykori iparművészetis évfolyamtársam és jóbarátom, Krisztián küldött nekem néhány órával ezelött.
A film rendezője egy német testvérpár, Wolfgang és Christoph Lauenstein, akik a kasseli művészeti akadémia diákjaiként készítették ezt az anyagot. A film 1990-ben megkapta a legjob animációs rövidfilmnek járo Oscart. A további szövegelés helyett ajánlom szeretettel ezt az igen tanulságos bő hét percet.

 Lauenstein & Lauenstein honlap

id. Pieter Brueghel, Keresztút, 1564  (nagyításhoz klikk a képre!)

Isten állítólagos haláláról értekező, valamint heves vallástagadásáról elhíresült német filozófus mondott azért mást is a témában, miután 1870 áprilisában, a nagyhét környékén zsinórban háromszor hallgatta meg Johann Sebastian Bach Máté passióját: „Ezen a héten háromszor hallottam az isteni Bach Máté-passióját, mindannyiszor a mérhetetlen csodálatnak ugyanazzal az érzésével. Aki tökéletesen elfelejtette a kereszténységet, az valóban úgy hallgathatja, mint az evangéliumot(...)”. Ez a vélemény azért nem kis teljesítmény egy magát ateistának valló embertől, úgyhogy őszintén becsülje meg eme kijelentést minden latens Nietzsche-követő, amennyiben Johann Sebastian Bach egyházi -és világi- műveivel találkozna.
Na de most a Máté passiónál néhány évvel korábban komponált János passió kapcsán írok bejegyzést -melynek jegyzékszáma BWV 245-, úgyhogy inkább nézzünk egy Nietzsche Frigyesnél jóval hitelesebb forrást is a tárgyban, méghozzá egy gondolatot Pilinszkytől, aki szerint a János passió elsősorban; Isten-bizonyíték.
Persze itt van egy profánabb, de lényegét tekintve egyazon értelmű megfogalmazás Kassák Lajostól is, szintén a János passió kapcsán: „(...)érzem, hogy a mindenség szól belőle. Valahonnan a földből szivárog föl, akár a termékeny erjedés illatai vagy az égből hull alá, akár a termékenyítő napsugár.”

Képvadászat X.

Akár a hirtelen jött üdítő nyári zápor,  úgy tolultak elő az eszmélő kamaszkor legszebb nyári emlékei, mely emlékeknek -vagy tán impulzusoknak- egy BAZ-megyei művésztelep vissza-viszatérő alkotójaként részese lehettem a 90-es évek első felében. Noha ezek a fotográfiák -melyeket egyébiránt Mormogi Papa küldött- természetesen nem ifjúkorom helyszínei, mindazonáltal az itt látható különféle enteriörök és exteriörök az ország bármely pontján megtalálható műintézetekkel könnyedén behelyettesíthetők minden komoly szakember számára. Ebből kifolyólag Mormogi Papa fotói az alant sorjázó emlékek hű illusztrációiként fognak most beteljesedni.
Ilyen értelemben igen otthonos közeggel állunk majd szemben, mivel nem lesz itt szó semmilyen hamis retró érzésről, hiszen ezek alapján a fotók alapján könnyedén megállapíthatjuk, hogy Magyarországon az idő nagy valószínűséggel két-három évtizede exponálódott, sőt mára már súlyosan túl is exponálódott.  De hagyjuk most a haszontalan fotótechnikai szakmázást, inkább horgonyozzunk le néhány méghaszontalanabb kamaszkori emlék megidézésénél.

Hát akkor csapjunk rögtön a dolgok közepébe, hiszen a minap egy jólismert Tiziano portré stencil graffitibe oltott parafrázisába szaladtam bele, méghozzá Szentendre városában.