Gyorsan ideírom, hogy mindenki értse. Nem lesz itten semmilyen komcsizás!
Minekután a magyar munkásmozgalom másodvirágzásának korából leltem a minap egy újabb gyöngyszemre, hát úgy gondolom hogy ezt feltétlenül illik megmutatni Neked, kedves olvasó. Kellő tisztelettel.

De hogy miért nem fogok komcsizni? Először is azért, mert nem szokásom komcsizni -azzal együtt, hogy ki nem állhatom ezt a különleges anyagból gyúrt emberfajtát- habár csúnyán meglopták kiterjedt családomat a háború után folyamatos jelleggel, amire azért mégsem szolgált rá a família. Másrészt meg azért nem szokásom a komcsizás, mert mindenkinél tökéletesebben írja le Krúdy Gyula A komcsi című írásában az említett különleges anyagot. Krúdy meg nekem Nagy Szent Tehén, akit úgysem kéne megpróbálni überelni. Inkább olvassa el mindenki az említett igen kiváló kis novellát. Közel kilenc évtizedre visszamenve is pontos kórismét állít fel ugyanis az író, a már említett különleges anyagról. Ugyanis hihetetlenül viruló és könnyen átalakuló matériáról beszélhetünk ma is, ha tetszik, ha nem. Bizonyos esetekben még pártállástól függetlenül is.

Na de lássuk most már azt a bizonyosat. A gyöngyszemet, melyet tegnap fotóztam Budapesten a Hollán Ernő utca és a Szent István park találkozásánál.
Ne aggódjon a nyájas olvasó, ha első körben nem tudja kibogozni a szöveg teljes tartalmát, alant mindenre fényt derítek.



Talán első körben azért nézzünk egy kis történeti visszatekintést graffiti ügyben, hiszen a legkorábbi politikai üzenetek a korai császárkorban elpusztult Pompejiben maradtak ránk a házfalakon.

Képvadászat II.

Az előző poszt apropóján küldte ezt a fotót kedves blogtársunk, ekkerjoz. A fotót tavaly készítette az Őrségben, Hegyhátszentjakabnál. Elmondása szerint a keresztet látogatják és környezetét is ápolják, tehát nyilvánvalóan élő, „működő” helyről beszélhetünk.
Ellenben amikor megnyitottam a gépemen ezt a fotót, rendesen megdöbbentem. Ráadásul elég vegyes előjelű érzelmeim, illetve gondolataim támadtak. És ebben a pillanatban nem is kívánok semmit belemagyarázni a dolgokba. Amúgy sem kell mindig mindent agyonmagyarázni.
Azért vegyes érzelmeimről annyit elárulnék -amolyan gondolatébresztő gyanánt- hogy egyrészt fontos dolog, hogy a helyet ápolják. Másrészt a fehéren vakító korpusz mintha valamiféle tisztaságot jelentene, mely tisztaságot, avagy tiszta felületet talán még meg tud tölteni tartalommal egy környékbeli öreg címfestő, ha egyáltalán élnek még egykor volt címfestők. Vagy egy ügyesebb kezű helybéli rámásolhatja a környéken fellelhető Árpád-kori templomokban található  Krisztus ábrázolások valamelyikét a bádogra. Régen is így tették.
A peszimistább érzésről meg lehet, hogy most hirtelen nem írok, mert az tényleg hülye belemagyarázás lenne. Ezzel együtt szívesen olvasok gondolatokat erről a hófehér korpuszról.
Ekkerjoznak meg ezúton köszönöm mégegyszer, hogy megosztotta velünk ezt a fotót.

Az itt látható fotókat ma reggel készítettem. A helyszínt is elmondom. Ez a kőkereszt, rajta a fém korpusszal Budapestről haladva az 1-es út mentén található Budaörs után, Biatorbágy határában, bal kéz felé.



Az az igazság, hogy erre a keresztre jól emlékszem még gyermekkoromból, de akkor még az út mentén állt a szántóföld szélén. Ráadásul minden évben más volt a háttér, attól függően hogy éppen az adott évben, illetve az előző évben mit vetettek a földbe. Rendszerint valamilyen gabonaféle volt itt, de a legszebb persze akkor volt a táj a kőkereszttel, amikor napraforgót vetettek. Persze másfél évszázadon keresztül (1853-ban állították a keresztet) gyönyörű gyümölcsösöket nézhetett a szenvedő Krisztus, hiszen a szemközti oldalon termett a híres budaörsi őszibarack.
Tényleg! Hallott egyáltalán valaki a budaörsi ősziről? Mert az én nagyszüleim még igen nagy elismeréssel emlegették ezt a legendás gyümölcsöt. És tényleg, tíz éve még nagyon szép gyümölcsösöket lehetett errefelé találni. Ameddig a szem ellátott. Tavasszal elképesztő látvány volt ahogyan az egész domborzat virágba borult a barackos jóvoltából. Aztán jó tíz éve elkezdték felparcellázni a környéket, meg legyalulni a dombokat. A gyümölcsösöket kivágták, miáltal évszázados tradíciója szűnt meg egy pillanat alatt ennek a vidéknek, mely tradíció persze már évtizedek óta döglődött. Kezdve a háború utáni kitelepítésekkel. Manapság egyébként könnyűszerkezetes logisztikai központok sokasága található végig az út mindkét oldalán, és persze vadbarom módjára száguldozik az átlagmagyar az autójával a kiszélesített úton. Mert gondolom abban semmi új nincs, amikor a 60-as táblánál az állatja minimum a duplájával közlekedik.
Na persze a budaörsi őszibarackot sem kell ám siratni, de nem ám! Ott van a budaörsi teszkó, meg vele szemben a madaras teszkó és ezeken a helyeken télen-nyáron, amikor kedvünk van hozzá, vehetjük a teszkós barackot. Hála neked Szent Globalizáció!
És mostan itt állunk, pontosabban itt áll a Szent Beruházó ezelőtt a kőkereszt elött -rajta a korpusszal- és érezhetően erősen zavarba van esve, hiszen láthatóan eléggé kínosan kerülgeti a dolgot.
Ugyanis egyértelműen megállapíthatjuk, hogy az 1853-ban állított kereszt alól kicsúszni készül a talaj. Azt persze nem gondolom, hogy bármi baja esne ennek a tárgynak, viszont láthatóan meg lett fosztva mindenféle szakralitásától ez a hely. Ugyanis ezeket a kereszteket annak idején fákkal ültették körbe és a talapzat körül általában egy-másfél méteres fakerítést emeltek, belülre pedig virágokat ültettek, ezzel is kiemelve a hely szakrális jellegét. Nem véletlenül írtam fentebb tárgyat, hiszen láthatóan erősen tárgyiasulni készül a dolog. Használaton kívül esik, amolyan muzeális jelleget kezd ölteni. Habár remény még van, de erről majd lejjebb.

Mi ez a gyöngyszem, egy képregény?
Merthogy olyan szép leíró jellege van itt ennek a dolognak, hogy szabályos kis történetet lehet hozzáképzelni. Na persze egyértelmű, hogy plakátról van szó, ráadásul 1981-ből(!). Azért az elég kemény hogy '81-ben még ilyen kiadványokkal szórakoztak az elvtársak. Egyébként a Zrínyi Katonai Kiadó adta ki ezt a plakátművészeti szempontból értékelhetetlen cuccot.
Csak emlékeztetőül írom ide, hogy ebben az időben a Varsói Szerződésen belül ránk volt osztva a feladat, hogy ha menni kell, hát menni kell. Azaz a Magyar Néphadsereg feladata lett volna konfliktus esetén benyomulni a Pó-síkságra. Vagyis megszállni Olaszország Észak-nyugati részét! A Magyar Néphadseregnek! Na brávó! Brávisszimó!!!

Na de nézzük a plakát leíró jellegének gyöngyszem kis mozaikjait. Elsőre orrbavágja az embert a kéretlen felszólítás: LÉGY ÉBER! Erről csak annyit, hogy a legszebb sztálinista időkben volt szokás ez a gyökér tempó. Legyek éber. Persze hogy éber vagyok, kivéve ha alszom.
Aztán ott sunyít a kompozíció központi rendezőeleme, az a bazi nagy felkiáltójel, aminek az alsó eleme, az ellapult pontocska úgy néz ki, mint valami  éppen kidurranni készülő gumilabda. Na ennyit a tipográfus töketlenkedéséről.
Na aztán ott van az a szép szabályos hatszög formájú pókháló, amely nyilván az imperialista titkosszolgálatok mindent behálózó tevékenységére utal. Persze aggodalomra semmi ok, hiszen olyan kettős ügynökök dolgoznak itthon ekkoriban nagy sikerrel, mint a kifinomult úriember D-209-es, aki méltó ellenfele magának Roger Moornak is.
Viszont nézzük egy kicsit az itt fellelhető tárgyak igen sokatmondó szimbolikáját is. Javaslom hogy haladjunk az óramutató járásával megegyező irányba, túránkat pedig a jobb felső sarokban kezdjük.
Elsőként egy kibontott levelet láthatunk, mely arra utalhat hogy ne locsogjunk mindenféle dolgokról, főleg a munkánkkal kapcsolatban, ha a nyugati rokonsággal váltunk levelet, hiszen azokat nagy valószínűséggel kibontja a Lajtán túli hirszerzés. Erről csak annyit, hogy tudtommal ez pont fordítva működött anno. Úgyhogy a hányinger már most kerülget ettől a gusztustalan képmutatástól.
A mi családunk például az amerikai rokonoktól kapott csomagokat rendszeresen megcsapolva kapta meg. El tudom képzelni, ahogyan a gyöngyöző homlokú szakember kiválogatta a cégnél azokat a ruhadarabokat, amikről úgy gondolta, hogy jó lesz az asszonynak vagy a gyereknek. Mi volt ez, ha nem síma lopás.
Na aztán látunk még ott modern vonalvezetésű töltötollat, meg telefont is. Egyértelműen a konspirációs eszköztár alapfelszereltségei ezek.
Rögtön ott látjuk alul azt a Merdzsót is, amely nyilván arra utal, hogy ha mondjuk a Balatonon magyarul beszélő Mercedeses élőlény akar kommunikálni veled, akkor gondold meg, hogy mit mondassz neki. De az is lehet hogy arra emlékeztet ez az autó, hogy egyetlen Mercedesért cserébe sem éri meg KGST információkat átadni.
Na aztán a legszebb az a Seagram's ampulla, mely nyilván arra utal, hogy ha az említett Mercis úriember meginvitálna valami lokálban némi nyugati italra, akkor csak óvatosan az agarakkal. Igyatok inkább Éva Vermouth-ot, vagy kevertet. És lehetőleg ne tintázz be, mert olyankor a legolajozottabb az információáramlás.
Végül megállapíthatjuk, hogy előbb-utóbb minden óra körbejár, így egyértelműen eljutunk a szemeteskosárig, benne és körülötte pedig sok értékes információt találhatunk, mely nyilván arra utal, hogy minden takaritónő potenciális kém, úgyhogy szemetelés helyett inkább együk meg jóizűen a papiralapú információkat. A végtermékből már úgysem derül ki semmi.
Na és akkor ott van a végekövetkeztetés, hogy aszondja: AZ ELLENSÉGES HÍRSZERZÉST MINDEN ÉRDEKLI!, meg hogy: SOK KIS MOZAIKBÓL ÁLL ÖSSZE A KÉP! 

Na frankó! Mondom erre én szűkszavúan. Azért óvatosan röhögjünk ezen a plakáton, mert valamikor valakik ezt tök komolyan gondolták.

Előre szólok hogy kerülni fogom az idióta retró poénkodást, de ugyanúgy kerülni fogom a szakszerű médiaelemzést is. Érzelmi húrokat kívánok pendíteni.

Volkswagen Scirocco, Passat, meg persze BMW. Faber-Castell cerka, meg színes Agfa film. Burda magazin, meg Quelle katalógus.
Ezek mind hétköznapi tárgyak, ráadásul  némelyik orbitális közhely, de azért egy dolog közös bennük, mégpedig az hogy mindegyik az egykori NSZK-ban készült. Mondjuk ma már az is röhejes hogy NSZK (Germany, meg BRD), pláne az hogy NDK (GDR, meg DDR). Pedig húsz éve még teljesen komoly dolog volt. NDK basszus, megáll az eszem! Pedig a Richter körzőkészlet kurva jó volt, semmit nem változott a dizájn meg a minőség a késő bismarcki évektől egészen a Honecker-éra alkonyáig. Mint ahogyan az endékás autósztrádák is a hitlerájból maradtak meg az utókorra. Én még utaztam olyan autópályán, amin Paulus tábornok is utazott a hadosztályaival [Drang nach Osten]. 1987-ben már iszonyatosan rázott.
Amúgy meg milyen skizofrén dolog volt ez a kettéválasztott Németország a maga fél évszázadával. Egy viszont biztos. Könnyed összehasonlítást lehetett végezni a demokratikusnak hazudott keleti és a „dekadens” nyugati országrész között.

A fentiekben néhány múlandó, de emblematikus  tárgyat igyekeztem felsorolni bemelegítés gyanánt. És az az igazság hogy a nyugatnémet cuccok -mint sok más nyugati használati tárgy általában- a szabadság fogalmával voltak egyenrangúak a vasfüggöny innenső oldalán.
De most kivételesen nem tárgykultúráról szeretnék ma írni, hanem a gyermekkoromtól felnőttkoromig tartó szocializációm egyik fontos pilléréről. Ez pedig a Derrick. A krimisorozat.
És mint már említettem, gyakorlatilag Derrickkel együtt öregedtem bele jelenlegi krisztusi koromba. Habár azt meg kell hogy jegyezzem, a sorozatnak rettenetes az új szinkronja, úgyhogy ma már nem is nézem. És annak ellenére, hogy nem vagyok híve a szinkronizálásnak, azért említsük meg a régi kiváló szinkronhangokat. Stephan Derrick, azaz Horst Tappert magyar hangja Szabó Ottó, Harry Klein, azaz Fritz Wepper magyar hangja Gálvölgyi kossuthdíjas János, és persze ne feledkezzünk meg a müncheni gyilkossági csoport (Mordkomission)  örök harmadhegedűséről Bergerről, azaz Willy Schäferről sem, akinek a magyar hangja Szersén Gyula volt.

Kedves Blogfeleim!

Most egy szabadtéri fotókiállításra szeretnék minden kedves érdeklődőt meginvitálni, mely kiállításon jómagam is részt veszek. Nem is szaporítanám tovább a betűket, itt olvasható alant a kiállítás hivatalos meghívó szövege.
Még annyi, hogy állítólag pár napon belül beüzemelik a rendezvény honlapját, úgyhogy ha valakit érdekel a dolog, akkor térjen vissza erre a posztra, mivel ide fogom tenni a linket is.

SZAVAZÁS!

{a poszt frissítve vagyon: 04. 22-én, 19:34-kor}

A kiállítás képeire az Indexen lehet szavazni!



A Balkon kortárs művészeti folyóirat és a Bardkard Produkciós Iroda
tisztelettel meghívja Önt a

Kiszállni – Bringás fotók a Kodály körönd kerítésein

című kiállítás a Critical Mass felvonulás bringaemelését követő megnyitójára
és rendhagyó katalógusának bemutatására

2008. április 20-án, vasárnap, 19:30 órára a Kodály köröndre.

● A résztvevőket üdvözli Sinya, a Critical Mass felvonulás szervezője.
● A kiállítást megnyitja Pfisztner Gábor, kritikus.
● Ezt követően a kiállítás fővédnöke: Bodor Ádám, a Gazdasági és Közlekedési
Minisztérium kerékpáros ügyekért felelős miniszteri megbízottja ejt néhány
szót a Bringázz a munkába! kampányról.

Kiállító fotósok:
Barakonyi Szabolcs, Benkő Imre, Dóka Béla, Fabricius Anna, Gulyás Miklós,
Hajdu Gábor, Kapolka Gábor, Kárpáti János Iván, Kéri Gáspár,
Kiszely Krisztián, Kudász Gábor Arion, Martincsák István, Molnár Zoltán,
Pecsics Mária, Szalontai Ábel, Szilágyi Lenke, Szirtes János,
Tóth Márton, Újvári László, Urbán Ádám, Vancsó Zoltán, Vass Tamás


A szabadtéri kiállítás 2008. május 11-ig látható a Kodály körönd kerítésein,
esténként kivilágítva.


A megnyitó idején a kiállítási helyszín biciklivel, gyalog és
kisföldalattival közelíthető meg könnyen.

Minden bizonnyal itt van a tavasz.
Azért ezzel túl sok újat nem írtam, hiszen jó másfél-két  hete tapasztalhatjuk áldásos jelenlétét.
Viszont azt nagyon szeretem a tavaszban, amikor a tél semleges, semmilyen illatai -mit illatai- szagai után megcsapja az ember orrát az első lágy tavaszi fuvallat, mely magával hoz egy jellegzetes föld-, illetve természet illatot. Ez még Budapesten is érezhető az első tavaszi pillanatban. A tavaszi záporról már nem is beszélve, amelynek illata egészen elképesztő, euforikus élményt hoz magával. Legalábbis nekem minden esetben.
Aztán a következő nagy pillanata a tavasznak (a tizenhétből), amikor beindul a rűgyfakadás, majd kibomlanak az első virágok a fákon. Fehérek, meg rózsaszínűek. Na ezek a fák egészen elképesztő illatorgiával képesek az embert magukhoz láncolni.
Nagyon szeretem még, amikor megjelenik a piacokon a nárcisz. Állítólag a férfiak nagyon szeretik a nárciszt. Hát mondjuk én tényleg nagyon szeretem a nárciszt.
Egy szó mint száz, a tavasz jó dolog.

Képvadászat I.

Úttörő viszont már voltam. Sőt előtte kisdobos is.
Mondjuk az is igaz, hogy rávetült némi árnyék az úttörőavatásom esélyeire, hiszen egy kis disznó KISZ vezető megmondta nekem nagy nyilvánosság előtt, hogy mivel templomba járok, lehet hogy ugrik az úttörőkarrierem. Pedig nem is voltam buzgó kis keresztény. Úgyhogy érthetetlen volt az egész. Na mondjuk az is rátett egy lapáttal, hogy nagyon rossz kisfiú voltam. Például fúvócsővel lőttem a szünetben a lányok popsiát, majd miután eltaláltam az orosztanárnő hatalmas farát (nem volt nehéz), az igazgatói irodában kötöttem ki. Mindez a nyolcvanas évek közepén.

Na ennyit a hirtelen a múltból előtolult emlékekből, hiszen amikor megkaptam Krisztiántól, kedves régi évfolyamtársamtól az alant látható fotókat, a fenti emlékek ugrottak be. Ezzel jelzem is, hogy Krisztián gyűjtésével elindítottnak tekintem a Képvadászat nevű rovatot.

Kedves barátaim, kedves blogfeleim, kik ezt a blogot figyelmetekkel időnként megtisztelitek!

KÜLDJETEK FOTÓT!

Az utóbbi napokban egyre több jelzést kapok ismerőseimtől, meg bloggerektől, hogy milyen érdekes dolgokat látnak az utcán heverészve, meg itt-ott az országban elszórva, melyek bemutatása esetleg megérhet egy posztot itt a blogon. Ezért egy rovatot kívánok itt útnak indítani Képvadászat címen, ahol az általatok küldött fotókhoz írok rövidebb-hosszabb szöveget.

A TÉMA AZ UTCÁN HEVER.

Ezt persze nem én találtam ki, hanem az első világháború után a weimari köztársaságban kialakult művészeti irányzat az Új tárgyiasság, azaz a Neue Sachlichkeit használta egyfajta mottónak.

Talán sokak számára már kiderült, hogy ennek a blognak egyik felvállalt célja az kíván lenni, hogy a körülöttünk fellelhető vizuális, illetve tárgyi kultúrát, pontosabban azok hiányosságait bemutassa.  Miután súlyos hiányosságokat vélek felfedezni mindennapi környezetünkben, ezért próbálom néha keresni az összefüggések okait és persze ilyenkor gyakran kalandozik el a gondolat társadalmi, szociológiai, történelmi, politikai vizekre. Ez nem feltétlenül jó, de mivel szeretjük a dolgokat a szőnyeg alá söpörni, ezért nem árt néha rávilágítani bizonyos jelenségekre. És én a magam eszközeivel ezen vagyok.

A fotográfiáknak minden esetben fontos dokumentumértékük van. Éppen ezért úgy gondolom, hogy egy fotó nagyon jellemző lenyomata egy adott kornak. Egy fotóval azt is dokumentáljuk gyakran, amit nem szeretnénk feltétlenül megörökíteni.
Egyik kedvenc fotográfusom a régi időkből Klösz György, aki ha nem fotografálja végig Budapest leghétköznapibb pillanatait a századfordulóról, akkor maximum idealizált ábrázolásokból ismerhetnénk a millennium idejének mindennapjait a fővárosból.

Elsősorban olyan fotókat várok tehát, melyeket valamilyen szempontból jellemzőnek éreztek a mai korral kapcsolatban, de ezzel együtt szívesen látok akár pozitív példákat is. Sőt, külföldi élmények is jöhetnek.
Szívesen veszek akár régi fényképeket, levelezőlapokat, vagy bármely olyan képet, mely számotokra valamiféle jellemző mondanivalót, hangulatot stb. sugall akár a múltból, akár a jelenből. De szívesen veszek olyan fotókat is, melyek régi időkből ittmaradt tárgyakat, épületeket mutatnak mai állapotukban, mely tárgyak túlélték elődeinket és ittmaradtak ránk, utódokra.

A kérésem a következő.
Az alábbi mailre lehet küldeni a fotókat, melyekhez ha gondoljátok, akkor fűzhettek kommentárt is. Ha úgy gondoljátok, akkor a kommentárt is közlöm, egyébként meg én teszem hozzá saját gondolataimat az általatok küldött képről, képekről. Forrrásmegjelölést is szeretnék, ezért írjátok le hogy valós névvel, vagy nick-el szeretnétek szerepelni.

Tehát a mail a következő: tajkep@vipmail.hu

Ha további kérdés merülne fel, akkor nyugodtan kérdezzetek a fenti mailen, vagy alább kommentben. A rovat folyamatos, tehát bármikor szívesen várom képeiteket.

Az esetleges együttműködést előre megköszönve: Jó képvadászatot!

 

A témában eddig megjelent írások itt találhatók.

Szómenés jön, most nem lesz fotó.

Az utóbbi időben több helyről kaptam finom, vagy éppen direktebb kritikákat, hogy miért bántom a prolikat, meg miért prolizok itten néha. Először is nem bántom a prolikat, másrészt pedig egy bizonyos általános jelenséget szoktam érinteni, melynek áldozata az egész magyar társadalom. De tényleg az egész.
Mégegy dolog. Legjobb haverjaim között is vannak olyanok, akik magukat prolinak nevezik. És ezzel nincsen semmi bajom. Sőt.

Az a helyzet, hogy ma Magyarországot teljességgel behálózza a proli mentalitás, amely magatartásformáinkban, gondolkodásmódunkban, tárgykultúránkban egyaránt tetten érhető. Ennek az eredete, pedig leginkább a szovjet hadsereg áldásos magyarországi tevékenységének kezdeteire datálható. Ugyanis akkoriban kezdett a cseléd mentalitás általános érvényt szerezni, amely egyértelműen az újonan kialakuló politikai rendszer velejárója volt. Azt rögtön megjegyezném, hogy cseléd mentalitás alatt nem a Kosztolányi féle Édes Annákat értem. Hiszen ők egy félfeudális rendszer kiszolgáltatott tagjai voltak a két háború közötti -de már az azt megelőző- időszakban is.
Persze ha nincs a szovjet hadsereg és velük nem kúsznak haza Sztálin elvtárs magyar klónjai, talán tényleg kialakulhatott volna egy normális polgári demokrácia. De nem így történt, hanem suszterinasok, szabósegédek, díszlettologatók, meg ki tudja még milyen alakok akarták kollektíve leverni a magyar társadalmon összes addigi sérelmeiket és beteges komplexusaikat. Mejegyzem, ezt elég nagy sikerrel tették.