Vasárnapi ebéd VI.



Hát feleim, így néz ki egy francia tőkehal [Gadus luscus L], melyről megbízható informátorom, Alfred Edmund Brehm a következőket írja: „Hasonlít a foltos tőkehalhoz. Sokan nem tekintik önálló fajnak, hanem a törpe tőkehallal vonják össze. Rokonaitól zömökebb testével, mélységbeli tartózkodásra valló nagy szemével, hosszú és keskeny úszóival üt el. Bajuszszála akkora, mint a szemátmérő. Színezete is eltérő. Elterjedési területe igen nagy. Magában foglalja Izland környékét, a Shetland-szigetek vizét, Skagent és a La Manche-csatornát. Előfordul az Atlanti-óceán határos részeiben és Írország partjain is, de megtalálni a spanyol partmelléken is. Legnagyobb mennyiségben az Angol-csatorna francia és angol oldalán halásszák.”
Mindazonáltal ezt az apró méretű, viszonylag egyszerű, de meglepően intenzív és kimondottan finom ízű halat a franciák tacaudnak, az angolok whiting poutnak, a németek steinbolcknak, a hollandok pedig steenbolknak hívják.

Történt a minap, hogy a törökbálinti hiper jégágyán kiböktem magamnak ezeket az ár-érték arányban is igen rokonszenvesnek ígérkező halakat, így vettem belőlük néhányat. Otthon szépen kifiléztem őket, a visszamaradt fejből, gerincből és uszonyokból hal alaplé fog majd készülni, míg a filézett halhúst átpasszoltam a feleségemnek, továbbgondolás céljából.



Feleségem pedig a következőket művelte. Egy tepsiben szépen elrendezte a korábban finomszemű tengeri sóval megszórt halakat. Került rájuk friss zsályalevél, egy karikázott és félbevágott citrom, néhány vékony szelet fokhagyma és pár karikára vágott újhagyma, természetesen a zöldjével együtt. A végén meglocsolta olivaolajjal, majd az egészet körülbelül húsz percre betette az előmelegített sütőbe, figyelve arra, hogy ne száradjanak ki a halak, különben lőhetjük az egészet.

Közben rástartoltam a bulgur salátára, mert ez az én feladatom volt. Azt előrebocsájtom, hogy a bulgurban elképesztő variációs lehetőségek szunnyadnak, viszont én most egy egyszerűbb történetet villantottam meg, vigyázva arra hogy a garnírung ízvilága ne konkuráljon túlzottan a hallal.
Aki nem ismerné a bulgurt, annak röviden vázolom hogy miről van szó. A bulgur a török és a Közel-keleti konyha nélkülözhetetlen alapanyaga. A búzaszemeket gőzölik, majd speciális malomban háromféle fokozatban megőrlik. Van durva, közepesen durva és finom változata, én most a durvával dolgoztam. Köretnek, salátának és raguféle ételekkel főzve egyaránt használják. Keleti üzletekben és újabban nagyobb élelmiszerboltokban is kapható. Utóbbi helyeken többnyire arany árban, úgyhogy a keleti boltokat érdemes preferálni.

Tehát kimértem két csészényi bulgurt, amit beleöntöttem egy tálba. Felforraltam kevés vizet, melyből annyit öntöttem a bulgurra, hogy éppen ellepje azt, majd lefedtem a tálat. Körülbelül tíz-húsz perc alatt ezt a vízmennyiséget teljes mértékben felszívja a bulgur, miközben kellő mértékben meg is puhul. Arra figyeljünk, hogy az elkészítés során körülbelül a kétszeresére, háromszorosára nő az eredeti térfogat.
Jöhetnek a hozzávalók: tengeri só, mentalevél (mivel a friss már kipurcant, így szárított libanoni mentát használtam), karikára vágott újhagyma, kockára vágott paradicsom, uborka és paprika. Az egészet összekeverjük, majd meglocsoljuk olivaolajjal és körülbelül egy fél citrom levével. Langyosan is nagyon finom, de ha behűtve állni hagyjuk, akkor szépen összeérnek az ízek.
Hangsúlyozom mégegyszer, hogy a bulgurnak számtalan variációs lehetősége létezik mind a fűszerezés, mind az egyéb összetevők tekintetében. Nekem most az volt a célom, hogy a kifejezetten intenzív ízű, zsályával készült francia tőkehalhoz egy semlegesebb ízvilágú garnírungot kapjunk. Úgy tűnik hogy a szándék összejött.

Végül az ebédet egy törökösen készült kardamomos kávéval zártuk rövidre, mellé pedig étcsokoládéba mártott datolyát ettünk.